11. Bejegyzés

2008.10.27. hétfő

A megváltás reggelének éreztem, egészen a vizitig. A reggeli ébredezés, tisztálkodás, reggelizés után, egy rövid közjáték a tüdőszanatórium kertjéből, ismét mosolyra és ámulatra bírt. Elképesztő élményközpont működik itt a vezetőség akarata ellenére. A Büdös úrral megtett túlélő kalandra, az esküvői fotózásra, Gabi gyógyszer túladagolására a koronát, tegnap este Gyula bácsi helyezte fel, gondoltam én, egészen ma reggelig, amíg ki nem tekeintettem ismét az ablakon, az őszi reggel színeit, illatát, szépségeit megcsodálni. Mindezt erős kontraszttal ékesítette Gyula bácsi a kert közepén, még mindig az egyszínű nagyoncsúnyakék pizsamájában, már, a tegnap is görcsösen markolt csíkos textilszatyorral, ám most a szatyor a karján lógott, mert mind a két kezében egy-egy wc kefét tartott, amivel Bruce Lee-t megszégyenítő mozdulatokkal próbálta megfélemlíteni az őt megkörnyékezni igyekvő nővérkét. Gyula bácsi szalad, lobogtak a wc kefék, az őszben, a nővérke rövid idő alatt utolérte és megpróbálta lefegyverezni. Majd úgy gondolom kiegyezhettek egy döntetlenben, mert Gyula bácsi megtarthatta a munícióit, de engedelmesen csoszogott a nővérke mellett, aki azért karon fogta Gyula bácsit, biztos, ami nem bizonytalan alapon. Én meg sírva, visítva nevettem, volna, ha lett volna hozzá elég levegőm, így maradt a szaggatott hangú, hörgéssel teli extrém jókedv kinyilvánítás, nyomatékosítva némi térdcsapkodással. Ekkor mosolyogtam utoljára őszinte jókedvvel, ami az elkövetkező 4 hetet illeti. Megérkeztek a kipihent orvosok és nővérek a hosszúhétvégéről. A tüdőszanatórium, ismét teljes létszámmal és a hétfőre mindenhol jellemző, Garfield macskás, utálom a hétfő reggelt arckifejezéssel, csoszogott a maga tempójában, kivételt képezve ez alól azok, akik látták az előző kis közjátékot a kertben. Hangos jó reggelt kívánok szelte ketté gondolataimat és az ajtóban ott állt a válsz maga, Dr.doktornő és kísérete. Gabival kezdte a vizitelést, amit kapott a doktornőtől, na, azt nem tette zsebre, természetesen az önhatalmúlag elfogyasztott indokolatlan mennyiségű pirula miatt. A doktornő közölte vele, ha öngyilkos akar lenni, szóljon, hazaengedik, ahol kedvére túladagolhatja magát, de amíg itt tartózkodik, fogja vissza a szuicid hajlamait, mert a kórház dolgozóinak nem kéne szorulnia az agyatlan viselkedése miatt. Ejha, gondoltam magamban, emberemre akadtam ez a nő aztán nem kertel. Olyan várakozással néztem rá, hogy most már aztán én következem, ahogy utoljára 1983 –ban, az apukám dolgozójában rendezett mikulás ünnepségen pillogtam, amikor az ajándékomat vártam, hogy szólítson már végre engem is a Mikulás bácsi. Éééééés, nem . A doktornő elfordult levizitelte a „bácsinénit”, majd Mónival is kedélyesen eldiskurált a továbbiakról, ééééééééés, felém fordult. Haaahhhh, szakadt ki belőlem a sóhajok sóhaja.

-     Kedves Zsuzsa el tudja intézni, hogy holnap reggel átszállítsa a családjából valaki a Korányi Kórházba?

-          Persze.

-          Az eddigi vizsgálatok azt…..

Inkább, vizit után önért jövök, és bemegyünk az irodámba.

-          Kb. mennyi idő?

-          Úgy negyed óra.

-          Rendben

A doktornő sarkonfordult és távozott kíséretével a kórteremből. Pár percig csak ültem üveges tekintettel, majd összeomlottam. A két hetes bizonytalanság után, még mindig nem kaptam választ. Ennek a fele se tréfa, ha ennyire bizalmasan kell kezelni a dolgokat. Alapvetően is, a bizonytalanságot élem meg a legrosszabbul, olyankor bármit képes vagyok bebeszélni vagy elhitetni magammal. A biztos rettentő rosszból is könnyebben talpra állok, mint bármilyen kétesélyes bizonytalan helyzetből.

Kicsoszogtam a folyosóra, leültem a kórteremajtó mellet elhelyezkedő széksor legszélére és vártam. 2000-ben éreztem már hasonló érzéseket, amikor ugyanígy vártam az „ítéletre” egy kórházi folyosón csak akkor a Bratyót toldozták, foltozták, szegecselték, egy motorbaleset miatt és még nem tudtuk, hogy mi lesz belőle, szar vagy kalapos inas, ahogy azt a drága nagymamám szokta volt mondani.  Életem egyik leghosszabb negyed órája volt ez, üveges tekintettel, teljesen üres lélekkel, és aggyal.

Éreztem, hogy most van az a pillanat, amikor nem szabad hagynom, eluralkodni a gondolataimat magam felett a bizonytalanság ellenére sem. Megpróbáltam újra magamra erőltetni a nyugalom védőburkát, de ezúttal nem sikerült. Az üresség, a feszültség, és a kétségbe esés érzése szaladgált felváltva fel, s alá testemben. A pánik keltő gondolatok szerencsémre, és a túlélő ösztönömnek köszönhetően békén hagytak. A folyosó utolsó kórterméből kilépve, határozott léptekkel közelített felém a doktornő. Én, mint a vadászkutya mikor szimatot fog, felegyenesedtem és merev katonás testtartással vártam. Már messziről rám nézett, szinte meg sem állt mikor oda ért elém, csak lassított, nem szólt semmit, én sem. „Galoppoztam” utána a folyosón, hogy bármennyire is rossz hírt kapok, végre visszapottyanhassak a bizonyosság talajára. Hogy mindehhez fizikai erőt honnan merítettem a mai napig sem értem. Kitárult a vesztőhely ajtaja, gondoltam, ahogy beléptem az irodájába.

-          Foglaljon helyet Zsuzsa.

Leültem az ajtóval srégen elhelyezkedő kényelmes fotelba. Otthonosan berendezett iroda volt, íróasztallal a sarokban, dohányzóasztallal az iroda közepén, az asztalon üvegvázában friss vágott virág, az asztal körül három fotel, a falon egy nagyméretű festmény lógott, tájkép jellegű.

-          Kedves Zsuzsa, mint említettem holnap átküldjük Budakeszire, a Korányi kórházba, mivel ez nem az én szakterületem. A vizsgálatok alapján az Ön szervezetében…..

Itt elszakadt a türelmem, s szinte parancsoló hangnemben tettem fel a kérdést.

-          Doktornő, kérem, ne kerülgessük a dolgokat, rákos vagyok?

-          Nem.

Hangzott a minden ráncot elsimító, és megnyugtató válasz.

-          Önnek kedves Zsuzsa, nyirokmirigy daganata van, limfómának hívják ezt a fajta betegséget. ( ééérted, DAGANAT, az nem rák, hanem tengeri csillag, vagy medúza, netán csikóhal, ááááá, DEHOGYNEM, AZ, RÁK A JAVÁBÓL, csak akkor még nem voltam hajlandó felfogni)  

Egy kis fogalom magyarázat a limfómáról. (A limfóma meghatározása: A nyirokszövet daganatos megbetegedése, a nyirokszövet sejtjeinek, a limfocitáknak a rosszindulatú elszaporodása és ezzel párhuzamosan a normális működésű sejtek elnyomása.)

-          Tehát, szólaltam meg, nem rákos vagyok, hanem rosszindulatú daganatom van.  ( Nem a kútba, hanem a kávájára és kézzel lököm bele. )

- Igen, felelte a doktornő.

És ettől a mondattól, elmondhatatlanul megnyugodtam. Éreztem, hogy ettől függetlenül nagy a baj, de az a mondat, hogy „nem rákom van”, halhatatlanná tett abban a pillanatban. Azért a biztonság kedvéért rákérdeztem, csak, hogy minden tényezővel tisztában legyek.

-          Bele is halhatok?

-          Ennek a típusú betegségnek, nagyon jó a gyógyulási aránya. Még önnél rosszabb állapotban lévő betegeket is sikerrel rehabilitálnak.

-          De, adott esetben bele is halhatok!? kérdeztem még egyszer, igen erőteljesen.

-          Igen. Felelte röviden a doktornő.

-          Ahhaaaam,…bele…hm, igen, értem. (dehogy értettem) és mik a további teendők?

-          Ahogy már mondtam, felet a doktornő, Budakeszin megtörténik majd a mintavétel, ami alapján felállítható a teljesen pontos diagnózis. Onnan az Országos Onkológiai Intézetbe küldöm, e betegség specialistájához.

-          Mi a gyógymód?

-          Mint említettem, ez nem szakterületem, és minden ilyen betegség nagyon személyre szabott. Lehet gyógyszerekkel, kemoterápiával, sugárkezeléssel, műtéttel rehabilitálni. Nagyon érdekes érzés ez, amikor így eltompul az ember agya.

Hallottam, amiket mondott a nagy részét fel is fogtam, de mégis mintha egy búra alól hallanék mindent, és mintha nem is én lennék, csak álmodnám az egészet miközben kívülről figyelem magam. Ismételgettem a dolgokat szorgalmas diák módjára, hogy el ne felejtsem. Bár nem értettem mi mit jelentenek a szavak, mégis a „latin nyelvű gyorstalpaló tanfolyam” mellett tettem le a voksomat, mert biztonságérzetet ad, ha tudom, hogy mi történt és mi fog történni velem.

-          Akkor, kedves Zsuzsa, beszélje meg a hozzátartozóival az átszállítást a Korányi kórházba, holnap reggel 7 órára, várni fogják már Önt. Rendben?

-          Reeendben, mekegtem valami hasonlót és felálltam a fotelból.

Visszacsöppenve a bizonyosság talajára, a valóság nem éppen édes terhével léptem ki az irodából, a szeretteimre, és arra gondolva, miként mondom el nekik, amit én sem igazán értek. Ugyanakkor a bizonyosság másik fele, hogy „nem vagyok rákos”, a halhatatlanság aurájaként ölelt körül attól a pillanattól.  A folyosón haladva, vissza a kórterem felé még mindig tompa volt a hallásom és a tekintetem is erősen csőlátásban működött. Az a gondolat kavargott a fejembe folyamatosan, hogy kit hívjak fel, és mit mondjak. Belépve a kórterembe, ami már két hete az „otthont” jelentette, a szobatársaim türelmetlenül kérdezték.

-          Naaaa, ?

-          Daganat, válaszoltam.

Olyan csend telepedett egy pillanat alatt a 8-as szobára, hogy a saját lélegzet vételét is hallotta az ember, bár a lélegzetvétel, az én jelenlegi állapotomban normál körülmények között is figyelemfelkeltő volt. Egy szó, mint száz, megállt a kaszás a levegőben. Leültem az ágyamra, kifelé néztem az ablakon és elkezdtek folyni a könnyeim, szorongattam a telefonom, pörgettem a névjegyzéket és folytak a könnyeim. Nem úgy sírtam, nem hüppögtem, csak halkan, csendben, de vég nélkül csorgott a könny a szemeiből. Nem tudom mennyi idő telt el így, gondolatok és érzések nélkül, de egyszer csak, belém hasított és hangosan kiszakad belőlem, hogy

– „nanebasszamármegavilág”, 30 évesen Én nem megyek a tepsibe, az biztos! Olyan határozottan és magabiztost érezésként tört ez elő belőlem, ami teljességgel megmásíthatatlan volt! Majd a következő, azaz 2 –es számú gondolat az elmúlt idő leforgása alatt, anyu volt, hogy tudom ezt kíméletesen elmondani anyunak. Alapvetően a kíméletességgel is nagy problémáim vannak, sose voltam a lényeget 20 mondattal körbemagyarázó fajta lányka, mármint szóban, írásban más, ott lehet, ott tudok rizsázni bőséggel. Na de kérem, anyumnak csak nem írhatom meg levélben, hogy hé, mutter, kicsit rákos vagyok, de no para - dont fos, minden oké lesz hamarost. Természetesen a lazaság e formája, akkor és ott olyan távol állt tőlem, mint Taktaharkány, Karakószörcsöktől. Nem volt mit tenni, tárcsázni kellett. Elsőként, az akkor még legjobbjóbarátnőmnek gondolt Eszteremet hívtam. A párbeszédre pontosan nem emlékszem már, de valami ilyesmi volt.

-          Szia , nagy baj van, daganat.

-          Úristen, és most mi lesz? - kérdezte Eszter

-          Még nem tudom, egyelőre mintát vesznek. - feleltem

-          Szerinted hogy mondjam el anyunak? – tettem fel a 20 forintos kérdést.

-          Nem tudom, de valahogy el kell mondani. Szólj, ha bármiben tudok segíteni.

-          Rendben, jelentkezem majd, most hívom akkor anyut.

-          Oké, szia, szeretlek. ( Ő egy olyan lány, aki ezzel a szóval nem dobálózik a hétköznapokban)

Kicsit pihentem, majd újra tárcsáztam, ezúttal anyu számát. Isten tudja miért, de a vele folytatott beszélgetésre pontosan emlékszem a mai napig is.

-          Mammmam, háááát, nem jó hír, daganat, holnap át kell mennem a Korányiba, ott mintát vesznek, kivágnak egy darabot a nyakamnál, hogy pontosat tudjanak mondani és utána valószínűleg a kékgolyóba küldenek valami specialistához. (Ennyit rólam és a kíméletességről)

És anyu, a megtestesült fegyelem és anyai ösztön, rezzenéstelen, szeretetteljes, és fegyelmezett hangon válaszolt és kérdezett és tervezett.

-          Rendben, jól vagy a helyzethez képest? Pisti átvisz holnap reggel, beszéltél már vele?

-          Iiigen, jól vagyok. Még nem hívtam, de biztos átvisz.

-          Hívjam Én, vagy Te akarod?

-          Hívom én, Mammmam.

-          A Ferkó (nagybátyám) már úton van hozzád, meg a Gulyásék (Anikó barátnőm szülei) is, ők visznek neked krumplipürét, visszamondjam őket, vagy menjenek, hogy szeretnéd?

-          Jöjjenek, mondtam.

-          Jól van, délután megyek, és ott leszek veled.

-          Oké Mammmam, oké. motyogtam.

Letettem a telefont, na és akkor szakadt ki belőlem az igazi, a hüppögő, kétségbeesett sírás. Mint utólag megtudtam, a vonal másik oldalán is ugyanez volt a reakció. Persze erről, mint oly sok minden másról is, már csak a gyógyulásom után vallott színt édesanyám. De, erről majd még később írni fogok. Ismét emeltem a készüléket és hívtam Pittit, így neveztem, a kedvesemet. Neki is hasonló módon tálaltam a nap hírét, mint édesanyámnak. Érdekes volt a reakciója, kinyomta a telefont, talán azt mondta, hogy most mennie kell, vagy mindjárt visszahív, már nem emlékszem pontosan, csak az elcsukló hangja maradt meg az emlékeimben és hogy megszakadt a vonal. Kis vártatva visszahívott és megbeszéltük a továbbiakat, hogy reggel jön értem és átvisz Budakeszire a Korányi kórházba. Mire ismét összeszedtem kicsit magam megérkezett Ferkó nagybátyám, már tudván, hogy nem vagyok egyedül a saját testemben, mert anyu hívta még útközben és elmondta neki a diagnózist. Nem emlékszem, hogy beszélgettünk e bármiről is, a jelenlétére és a szeretetére emlékszem, ami felém áradt belőle. Illetve emlékszem mikor a búcsúzásnál, nyomatékosan mondta, ha bármire szükségem van, vagy szeretném, hogy bejöjjön hozzám, mert itt van közel a munkahelye, szóljak és jön. Ferkó távozott és rövid idő elteltével megérkeztek Gulyásék. Mint írtam, Gulyásék, Anikó barátnőm szülei. Anikó, akit ma már, magam sem tudom miért, de Julinak hívok, és aki inkább a testvérem, mint barátnőm. Furcsa családi kapcsolat ez. Anyuék és Gulyásék szomszédok voltak a 1970-es évek közepén, a szomszédságból barátság lett, ebbe a baráti kapcsolatba születtünk Anikóval ugyanazon évben, 2 hónap és 2 nap eltéréssel. Az évek alatt a szüleink eltávolodtak egymástól a közös programokat illetően, de a mai napig is jóba vannak. Anikóval pedig, mint a rossz-jótestvérek, az eltelt 34 év alatt, volt, hogy nem beszéltünk, volt, hogy nagyon haragudtunk egymásra, volt, hogy nagyon közel voltunk egymáshoz, volt, hogy csak egymásra számíthattunk. Olyan is előfordult, hogy nem beszéltünk szépen egymásról, volt, hogy az egekig magasztaltuk a másikat. Így, vagy úgy de egymás életének részei vagyunk, rengeteg közös élménnyel a gyerekkortól elkezdve, a kamaszkor összes szépségével és gyötrelmével a felnőtté válásig. Egy dologban mindketten biztosak vagyunk, ha arról van szó, tűzbe megyünk a másikért. Tehát, megérkeztek Gulyásék és a krumplipüré. Van pár dolog, úgy, mint a friss paradicsom jó megsózva, az olajbogyó, az eper, és példának okáért a krumplipüré is, amiből bármikor ipari mennyiségeket tudok elfogyasztani. A bármikor eddig a napig tartott, úgy tuszkoltam magamba a burgonyapépet, mint kezdő óvodás a finomfőzeléket, tudjátok azt a sárgarépás fehér színű förmedvényt, na, azzal is elbeszélgetnék, aki elnevezte azt az ételt finomfőzeléknek, az összes óvodást átverve ezzel Magyarországon. Ancsa, (Gulyásné) látva, hogy ez most a legkevésbé sem csúszik, kivette a kezemből a műanyag ételhordó edényt és szelíden csak ennyit mondott, - hagyd csak, ne edd, ha nem esik jól. Gyula, hogy terelje a gondolataimat és biztosítson az együttérzéséről megosztotta velem a titkát, hogy neki meg a pajzsmirigyével nincs valami nagyon rendben, de Anikónak el ne mondjam, mert nem akarnak addig beszélni róla, amíg nem tudnak teljesen biztosat és kitekeri a nyakam, úgyhogy a ráknak nem lesz esélye, ha jártatom a számat. Egymás szemébe néztünk és elkezdtünk nevetni a saját kínunkon. Lassan ők is elköszöntek és ismét magamra maradtam egy rövid időre. Csak ültem, bambultam, ültem, bambultam, sírtam, hitetlenkedtem, ültem, bambultam, sírtam, ültem, bambultam, és egyszer csak elemi erővel hasított belém a felismerés. A -  30 évesen nem megyek a tepsibe felkiáltásomat szorosan magához ölelte a – Azanyámidegesúristenit, hát én még tutira nem halhatok meg, még nem széleztem le a gumijaimat! - jelmondatom.

( Motoros szakzsargon, a motort addig illik dönteni a kanyarban, hogy a gumi szélei is kopjanak, ne csak a közép futófelületet legyen elhasználva.) Sejtem milyen nevetségesen hangzik ez, de ott, akkor, valóban ezek a gondolatok cibáltak vissza a senki földjéről az életbe. Megérkezett Pitti, ma is, ahogy minden nap, amikor végzett a napi dolgaival, jött és hozta Anyuka által készített finomságokat. Ha valaki, Anyuka tudta min megyek keresztül, Ő épp a második tünetmentes évét töltötte egy makacs mellrákból gyógyulva. Ő volt a 3 –as számú jelmondatom, látom, hogy meglehet gyógyulni, látom, hogy ez is „csak egy betegség”. Megbeszéltük Pistimmel a holnapi reggeli mentet majd Ő távozott és Anyu érkezett. Elmentünk a mosóba (zuhany), hogy holnap frissen üdén kapjanak a kezeik közé a Korányi kórház dolgozói. Anyu szépen megmosdatott ültő helyemben, mert ekkorra már annyi erőm nem volt, hogy álljak a lábaimon, egyéb funkciókról már nem is beszélve. Tehát „tisztába tett” visszacsoszogtam az ágyamhoz meg-megállva, mert ekkor már csak pár lépést tudtam egy huzamba menni. Anyu kikészítette a ruhámat holnapra, összecsomagolta a többi holmim menetkészre, álomba simogatott, majd távozott.