10. Bejegyzés

2008-10-26 vasárnap

 A vasárnap, csendes nyugodtsággal, láz és fájdalomcsillapítással, valamint ivással, ivással, és ivással telt, hogy pótoljam a kiizzadt vízmennyiséget. Annak előtte sose gondoltam, hogy egy ember ennyit képes verejtékezni, pedig sportos kislány múltammal volt fogalmam az izzadásról. De, a 15 km-es panoráma kör lefutása után sem néztem ki ennyire nedvesen, mint ami akkor az átlagos állapotomat jellemezte. Egy zsugor vizet 2 nap alatt döntöttem magamba minden zokszó nélkül. Megtanultam hálát adni a láznak, mert az azt jelenti, hogy a szervezetem küzd a betegség ellen, és megtanultam hálát adni az izzadásért, mint hűtő  funkció, onnan tudtam, hogy jön egy kis nyugalom, mert mikor izzadni kezdtem ment lefele a lázam. Ilyenkor mindig reménykedtem, hogy végre, talán, nem fog újra felszökni, de természetesen ez sose következett be és rövid idő alatt újra a 38 fok feletti testhőmben fetrengve vártam az enyhülést. Az egész vasárnap, azzal telt, hogy a látogatóim egymásnak adták a kilincset, próbálva enyhíteni az akkora már hatalmas méretet öltő türelmetlenségemen, hogy mi a francos úristen bajom van. Hisz, holnap végre megmondják, holnap végre bizonyosságot nyernek a kételyeim. Nagyon vártam már. Annyira, hogy magára a vasárnapra szinte már nem is emlékszem, csak erre az érzésre, hogy mindennél jobban sóvárgok a hétfő után. Pedig, ha előre tudom, mi következik a hétfői nap után, olyan boldog elégedettséggel töltöttem volna el a vasárnapomat, mint ahogy az első tavaszi motoros napokat szoktam. De az ember, sajnos a legritkább esetben képes a jelenben élni és azt boldogan megélni. Elérkezett az este az édes álmok ideje, párnára hajtottam a fejem, de természetesen nagyon hosszú idő volt mire el tudtam szenderedni. Úgy a szokásos fájdalmak, mint a mellé újdonságként beköltöző izgatottság miatt, a diagnózisra gondolva. Így telt az éjszaka, szendergéssel és agyalással, majd hirtelen két szendergés között, azt hittem, hogy megtébolyult az elmém, vagy valami tuti halucinogén anyagot kaptam a tudtomon kívül. Ahogy kinyitottam a szemem a kórterem közepén egy alakot láttam, szerencsére nekem háttal állt, a kórteremajtót bámulta. Végigmértem az alakot, erősen hunyorogva, pislogva, hátha eltűnik, mint a hajnali álom, de az öregember rettentő stabilan állt a kórterem közepén, egyszínű kék pizsamájában, egyik kezében egy olyan régi fajta csíkos textil bevásárlószatyrot tartott, a másikban egy kenyérvágó kést, igen, jól olvastad, egy db. konkrét kenyérvágókést. Űzött vadak gyorsaságával nyúltam a nővérhívó felé és nyomtam a gombot, olyan vadul, hogy pár másodperc alatt elgémberedett az ujjam. És az öregember, csak állt, és állt, valahogy, mint egy kisgyerek, mint aki elvesztette az anyukáját.  Már szinte megcsapott az együttérzés szele, mikor is tekintetem ismét megakadt a kenyérvágó eszközön. Nővérke nyitja az ajtót, megtorpan egy pillanatra, ahogy meglátja az öregembert, majd kisvártatva megszólal – Jaaaj , Gyula bácsi, tessék békén hagyni aludni a  hölgyeket! Szól szelíden és kedvesen a nővérke, és  folytatja – Kérem a szatyrot, úúgy, meg a kést is tessék ideadni, és Gyula bácsi, mint egy elcsigázott, elárvult kisgyerek szó nélkül engedelmeskedett. Ha ezt előbb tudom, hagyom, Gyula bácsit had álldogáljon kedvére a kórterem közepén, míg eljön a reggel, de Gabi tegnapi műsorszáma utána, nem sok jóra számítottam. Gyula bácsit visszakísérték a helyre, majd visszajött a nővérke hozzánk és megnyugtatott minket, hogy teljesen ártalmatlan az öregúr, csak kicsit szenilis és tudatzavaros. A lipóton volt, de mint tudjuk azt bezárták és itt nem lehet az ágyhoz kötözni a személyiségi jogok miatt, egész éjszaka meg nem ülhet az ágy mellett a nővérkék egyike ugyebár. Miután mindenki a helyére került, folytattam a szendergést, izzadást, agyalást és vártam a reggelt, hogy megtudjam végre, mikor mehetek haza. – gondoltam én.