Tartalomjegyzék

2013. február 24., vasárnap

12. Bejegyzés



2008-10-28 kedd

Hajnal, hideg, pára, nehézlégzés. Vagy, inkább légzésnek már nem is igazán nevezhető tüdőmaraton, pár db oxigénmolekuláért. Kedvesem megérkezett, a kocsi előállt, hogy megnézzük meg a szomszéd falucska, Budakeszi kórházát is hátha ott jobb a félpanziós ellátás, mint itt a Törökbálinti Tüdőszanatóriumban. Átgurultunk Budakeszire, útközben megállva, egy éppen akkor nyitó pékségnél. Nagyon álomszerű volt ennyi ágyban töltött idő után szabadlábon, közterületen, kórház feeling nélkül. Nem is gondolná az ember, milyen hamar be lehet szűkülni ebbe az ingerszegény, kuka állapotba, hogy egy hajnali, hátsó utakon megtett autózás, felér egy vezetéstechnikai élménypályával. Olyan endorfin szabadulhatott fel bennem, mint egy fogva tartott vad lóban, akit újra szabadon eresztenek, ugyanis, mindenféle kézen fogás és támogatás nélkül, teljesen önállóan „nyargaltam” át a zebrán, az út egyik oldaláról a pékség bejáratáig. Pityu megmerevedett és csak pislogott, mint egy sziklán napozó gyík, és már épp mosolyra görbült volna a szája, amikor leültem. Lerogytam a pékség lépcsőjére és fújtattam, lihegetem, fulladoztam. Pittim felocsúdva a gyík pozícióból, utánam sietett, a hóna alá csapott, bevásároltunk, visszavitt az autóba, és hagyta, hogy kipihegjem magam, és magamba tömöcköljek, vagy 3 falat friss pékárut, amitől úgy jól laktam, legalábbis így éreztem, mint Fekete Laci egy 5kg-os pulykasült elfogyasztása után. Közben meg is érkeztünk a Korányi kórház portájára. Még sötét volt, olyan reggeli derengő sötétség, a kórházi út és kert a sok hatalmas öreg fával és különálló öreg épületeivel, inkább hasonlított valami elvarázsolt erdei birtokra, mintsem kórházra. Tekeregtünk jobbra-balra,a rossz minőségű utakon,csak másodjára találtuk meg a keresett épületet  bejárat. Nehezen nyíló ajtaja volt, a régi iroda épületeknek volt hasonló. Belépve, porta, váró, büfé, lift, hatalmas csarnokos elrendezés. Valamit ittam az épp akkor nyitó büféből, Pityu intézkedett, majd felmentünk az emeletre,és vártuk az orvost. Hosszú időnek tűnt a várakozás, még minden csendes, ébredező, reggeli hangulatban volt, tán maga az öreg épület is. Megérkezett a doktorúr, Pisti beszélt vele, én a levegővétellel és a gyengeséggel küzdöttem. Megegyeztek, hogy amint kész a műtét, Pisti fogja a szövetmintát és saját kezűleg viszi el a kékgolyó utcába. Elindultunk a műtét előtti rutin vizsgálati herce-hurcára (itt is) , mert a másik intézmény leleteit nem fogadhatják el. Ugyanaz a műsor, rtg, (nagylevegőbenntart , hát épp nem volt nálam nagylevegő) légzésfunkció vizsgálatnál ismét a szadista felszólítás, (nagylevegőbentartéééésfúúújjjjaki , majdnem ott maradtam pipával a számban). A vérgáz vizsgálat, (édes kis semmiség) itt csak az ember fülét szúrják meg, majd a vérvétel, (oohhh, kezd rutinná válni) és szinte minden vizsgálat külön épületben, így az egész menet felért egy tájékozódási versennyel, mire minden vizsgálatot elvégeztek, betéve tudtam az objektum alaprajzát, így vész esetén a menekülési útvonallal nem lett volna probléma. A tüdő átvilágítás során kiderül, hogy víz van a tüdőmben, az orvos szerint notabene, több is veszett Mohácsnál, ennyi simán belefér a helyzetemet tekintve, de azért szóljak, ha hirtelen nem kapnék levegőt. Hirtelen, hirtelen, gondolom magamban tovább, hirtelen, lassan 2 hete nem kapok levegőt. Az ultrahang vizsgálat során ez a doki is felidegel, hogy nőgyógyászati elváltozást lát, de ne zaklassam fel magam, ha másik tetves kórságot túlélem ez már gyerekjáték lesz. Végül behív az aneszteziológus doki, hogy beszélgessünk cseppet arról, ami rám vár pár órán belül. Elmondja mi fog történni, csodálkozik, hogy milyen fiatal vagyok, épp, hogy csak meg nem kérdezi,– Sándor kisasszony ennyi idősen ezt, hogy hozta össze magának?, de a tekintetéből tisztán sugárzik az értetlenség. Tájékoztat a műtét menetéről, mire végzünk elmondhatatlanul gyenge vagyok, nem is értem, hogy van ennyi erő egy emberi szervezetben. Megkapom az ágyam, lefekszem. A szobatársam, csendes, nyugodt , békés teremtés, a törökbálinti élményközpont után ez erősen értékelhető számomra. Jön a műtős - hordágyas fiú és popsin döf a bátorító koktél nevű injekcióval, undorító kábulat nehezedik rám, tehetetlen, érzések nélküli kiszolgáltatottság. Hozzák a hordágyat és átemelnek rá, meztelen vagyok, vagy talán bugyi van rajtam, nem tudom, erre már nem emlékszem pontosan. A hideg lepedő érzésére emlékszem, amivel le vagyok takarva. Kitolnak a kórteremből a lifthez, lassan engedem el Pityu kezét, mint a filmekben, nézzük egymást, amíg be nem csukódik a lift ajtó. A hordágyat toló férfi, kedves, figyelmes, betol a műtőbe, majd rövid ideig magamra hagy – hideg van, nagyon hideg, legalábbis így érzem. Kisvártatva visszajön a hordágyas fiú kísérettel és áttesznek a hordágyról a műtőasztalra, ekkor már nagyon fázom valami miatt. A műtő régiesen felszerelt, de rendezett és tiszta, hatalmas ablak van az egyik falon, itt meg is akadnak egy pillanatra a gondolataim, hiszen ez számomra igen meglepő, de miután megemeltem a fejem egy kicsit és kinéztem, megértettem, hogy maximum Budakeszi vadállománya kukucskálhat be az ablakon, azok közül is inkább csak a szárnyasok, ugyanis az erdőre és a hegyoldalra nézett az ablak. Szerintem az álláshirdetést is úgy adhatják fel, sebészt keresünk, a fizetés ugyan alacsony, de a kilátás, pazar panoráma miközben a testeket nyiszálja. Mire ezeket a kérdéseket megvitattam magammal, megint jöttek kopogtattak, lekötözték kicsi kezeimet, lábaimat és ekkor teljesen hatalmába kerített a kiszolgáltatottság érzése. Szerencsére csak rövid ideig éreztem ezt, mert megkaptam a számra a fekete altatógázas maszkot és elhangzott a klasszikus mondat, ahogy közelített a maszk az arcom felé, - gondoljon valami szépre Zsuzsa. Gondoltam …. gondoltam… mint Micimackó szokta, s immár mély álomba zuhanva, nem éreztem, hogyan kaszabolják a jobb kulcscsontom feletti területet.  Az ébredezésem nagyon rossz volt, nehéznek éreztem mindent, borzasztó dolog lehet a drogfüggőség. Azt se tudtam hol vagyok, miért, és hogy kerültem oda, és mind emellett az a rettentő nehéz érzés, hogy ébrednék, de mázsás súlyúak a szemhéjaim, és a testem is, hogy nyitnám a szám, de nem jön rajta hang, hogy rettenetes szárazságot érzek a számban, torkomban és még erősebb fájdalmat, ahogy a nyelést próbálom erőltetni. Lassan beazonosította az agyam a koordinátákat, hogy hol vagyok, és miért vagyok itt, majd lepillantva látom, hogy a kulcscsontom felett dréncső lóg ki a testemből, ez a cső arra szolgál, hogy az esetleges belső gyulladásokból fakadó genny, ki tudjon ürülni. Ezt is csak az állatorvos asszisztensi múltam miatt tudtam, hogy csupán átmeneti az idegentest a saját testemben, és nem végleges a csapoló eszköz beépítése. Balra nézve a szobatársam együttérző tekintete fogad, majd bátortalan, kedves hangsúlyú kérdést intéz felém.
- Ugye nagyon szeretem a kedvesem, mert mióta elkezdtem magamhoz térni folyamatosan mondogatom a nevét. Igen, feleltem, de inkább csak tátogtam. Pistim ekkor, már a daganatom egy darabjával csapatott át a Kékgolyó utcába az (O.O.I. - be) Országos Onkológiai Intézetbe, hogy minél előbb be tudják azonosítani, miféle rákságot növesztettem magamnak. Ugyanis, egészségügyön belül több nap lett volna az átszállítás és az én állapotomban mindenki jobbnak érezte a házi futárszolgálat igénybevételét. Így a műtét végeztével az asszisztens a kezébe nyomta a daganatos edénykét, és Pitti már indult is az egyszeri és megismételhetetlen Korányi – O.O.I. futamon, helyre, tétre, befutóra. Közben én folytattam az ébredezést, az újabb fájdalmak beazonosítását és felvételét a rák és tartozékai leltárába. Eközben megérkezett a vizitelő orvosi csapat, jól megnézegettek, majd tájékoztattak, és végül kérdeztek.
Tájékoztatás:  – a mai napon tök normális, ha ilyen nyenyere vagyok, mert az altató cuccnak ki kell ürülnie, ezért próbáljak minél többet inni.
-           Rendben, nyugtáztam magamban, a láz  okozta izzadás miatti, napi 4 liter folyadék bevitelemet azért nem hiszem, hogy fogom tudni überelni, de megteszek minden tőlem telhetőt a méregtelenítés érdekében.
Majd folytatták,
-           a torkom azért fáj, mert az altatásnál a tubust nehezen tudták letuszkolni a torkomon és megsértették a légcsövemet, ezért elnézést kérnek.
( gondoltam belefér a leltárba, a többi sokaság mellé, oda se neki. )
-          A sebből kilógó cső azt a célt szolg…..
-           Tudom, köszönöm, ismerem a funkcióját.
Rendben Zsuzsa, akkor, ha holnap se történik visszaesés, vagy komplikáció, akkor holnap után reggel már haza is mehet.
-           Haza mehet, varázsszavak voltak ezek, közel 2 hét kórházi élet után.
Majd jött a non plusz ultra, 20 forintos kérdés a doktorúr részéről.
Érez esetleg zsibbadást a jobb karjában kedves Zsuzsa?
-           jááááj, gondoltam magamban ez már rég rossz … (kedves Zsuzsa)
-          Nem. – válaszoltam
-          Miért kéne?
-          Nem. – felelte az orvos.
-          Akkor? – kérdezetem
-          Csupán, véletlenül elvágtunk egy kézmozgató ideget és a műtét alatt magától elkezdett mintegy vezényelve mozogni a keze, még szerencse, hogy le volt kötözve …
( próbálta némi humorral elvenni a történtek élét a doktor bácsi. )
-          Rendben Zsuzsa, ha mégis jelentkezne, disz komfort vagy zsibbadó érzés a karjában kérem, jelezze.
-          Rendben, feleltem halvány mosollyal az arcomon, közben pedig két új tétel került fel a listára, mínusz ép légcső, mínusz ép kar idegek.
-          Jut eszembe, folytatta a doktor, a mai naptól, amíg meg nem gyógyul, minden nap hasi injekciót kell magának adnia. Ha szeretné, ma még beadja magának a nővérke, de javasolnám, hogy gyakorolja inkább.
-          NEM (feleltem)
-          Tessék?
-          Nem fogom magam szurkálni !!! és kiszakadt belőlem a sírás. Nem, nem, nem és csak ráztam közben a fejem miközben hullottak a könnyeim.
Visszagondolva, elég érthetetlen lehetett, hogy a többi szenvedéshez képest az a napi hasi szuri semmiség volt, de én úgy lázadtam ellne, mintha abba halnék bele.
Az orvos látván, hogy ezzel a véralvadásgátló injekció kérdéssel, lepattintotta az ékszíjat az agyamról hangnemet váltott.
-          Zsuzsa, kérem, figyeljen rám egy kicsit.
-          Fi-fi-fi figyelek mondtam hüppögve alig látva a könnyeimtől. És mi lesz, ha rosszul szúrom meg magam?
-          Ez a gyógyszer előre csomagolt, nagyon pici fecskendőkbe, és elképzelhetetlenül vékony tűkkel vannak ellátva. Kap bőrfertőtlenítőt, azzal lefújja a hasán a  bőrét, és szinte nem is fogja érezni a szúrást, olyan vékony és hegyes a tű, adagonként ki van porciózva. Nem tudja rossz helyre szúrni, mert olyan rövid a tű mérete, hogy még véletlenül se tehessen kárt magában. A mai nap megmutatja a nővérke és holnap már Ön adja be saját magának, de itt lesz a nővérke Ön mellett, Jó így?
-          Jó,jo,joohh, hüppögtem tovább, vagyis nem jó, de baromira nem húzhatok új lapot ahogy hallom.
-          Hát, most sajnos ez a leosztás, felelte kedvesen az orvos, rám mosolygott, majd biccentett a többieknek, hogy t-lak, irány kifelé.

Hát, ez is megvolt még sincs este, gondoltam magamban a jól bevált régi vendéglátós szlogent, majd azon kaptam magam, mintha nem érezném azt az általános forró lázas érzést a testemben, amit már tartozékomnak tudhattam az elmúlt hetekben. Septiben dugtam is a lázmérőt a hónom alá …. Folytatása következik

2 megjegyzés:

Unknown írta...

Szia Zsuzsi!
Egy idősek lehetünk és úgy vettem ki a soraidból, hogy a humorunk is hasonló. Valami okból kifolyólag, közelinek érezlek.
Remélam, jól gondolom, meggyógyultál, szakítottál és ,most mr gondtalanul éled az életed!
Bara

Sándor Zsuzsanna írta...

Szia Bara,

Köszönöm a soraidat!
Igen jól gondolod, minden rendben, nagyon jól vagyok, az élet halad (hálisten) és én sem álldogálok a múltba révedve :)
Talán egyszer majd kikerekedik, könyv vagy valamilyen más formában a teljes történetem, erről a jó kis tanulságos időszakról.
Örülök, hogy elolvastál!
Szép napot kíván, Zsuzsi ( 37;) )