2008-10-28
kedd
Hajnal,
hideg, pára, nehézlégzés. Vagy, inkább légzésnek már nem is igazán nevezhető
tüdőmaraton, pár db oxigénmolekuláért. Kedvesem megérkezett, a kocsi előállt,
hogy megnézzük meg a szomszéd falucska, Budakeszi kórházát is hátha ott jobb a
félpanziós ellátás, mint itt a Törökbálinti Tüdőszanatóriumban. Átgurultunk
Budakeszire, útközben megállva, egy éppen akkor nyitó pékségnél. Nagyon álomszerű
volt ennyi ágyban töltött idő után szabadlábon, közterületen, kórház feeling
nélkül. Nem is gondolná az ember, milyen hamar be lehet szűkülni ebbe az ingerszegény,
kuka állapotba, hogy egy hajnali, hátsó utakon megtett autózás, felér egy
vezetéstechnikai élménypályával. Olyan endorfin szabadulhatott fel bennem, mint
egy fogva tartott vad lóban, akit újra szabadon eresztenek, ugyanis, mindenféle
kézen fogás és támogatás nélkül, teljesen önállóan „nyargaltam” át a zebrán, az
út egyik oldaláról a pékség bejáratáig. Pityu megmerevedett és csak pislogott,
mint egy sziklán napozó gyík, és már épp mosolyra görbült volna a szája, amikor
leültem. Lerogytam a pékség lépcsőjére és fújtattam, lihegetem, fulladoztam.
Pittim felocsúdva a gyík pozícióból, utánam sietett, a hóna alá csapott,
bevásároltunk, visszavitt az autóba, és hagyta, hogy kipihegjem magam, és
magamba tömöcköljek, vagy 3 falat friss pékárut, amitől úgy jól laktam,
legalábbis így éreztem, mint Fekete Laci egy 5kg-os pulykasült elfogyasztása
után. Közben meg is érkeztünk a Korányi kórház portájára. Még sötét volt, olyan
reggeli derengő sötétség, a kórházi út és kert a sok hatalmas öreg fával és
különálló öreg épületeivel, inkább hasonlított valami elvarázsolt erdei
birtokra, mintsem kórházra. Tekeregtünk jobbra-balra,a rossz minőségű utakon,csak
másodjára találtuk meg a keresett épületet bejárat. Nehezen nyíló ajtaja volt, a régi
iroda épületeknek volt hasonló. Belépve, porta, váró, büfé, lift, hatalmas
csarnokos elrendezés. Valamit ittam az épp akkor nyitó büféből, Pityu
intézkedett, majd felmentünk az emeletre,és vártuk az orvost. Hosszú időnek
tűnt a várakozás, még minden csendes, ébredező, reggeli hangulatban volt, tán
maga az öreg épület is. Megérkezett a doktorúr, Pisti beszélt vele, én a
levegővétellel és a gyengeséggel küzdöttem. Megegyeztek, hogy amint kész a
műtét, Pisti fogja a szövetmintát és saját kezűleg viszi el a kékgolyó utcába.
Elindultunk a műtét előtti rutin vizsgálati herce-hurcára (itt is) , mert a
másik intézmény leleteit nem fogadhatják el. Ugyanaz a műsor, rtg, (nagylevegőbenntart
, hát épp nem volt nálam nagylevegő) légzésfunkció vizsgálatnál ismét a
szadista felszólítás, (nagylevegőbentartéééésfúúújjjjaki , majdnem ott maradtam
pipával a számban). A vérgáz vizsgálat, (édes kis semmiség) itt csak az ember
fülét szúrják meg, majd a vérvétel, (oohhh, kezd rutinná válni) és szinte minden
vizsgálat külön épületben, így az egész menet felért egy tájékozódási
versennyel, mire minden vizsgálatot elvégeztek, betéve tudtam az objektum
alaprajzát, így vész esetén a menekülési útvonallal nem lett volna probléma. A
tüdő átvilágítás során kiderül, hogy víz van a tüdőmben, az orvos szerint
notabene, több is veszett Mohácsnál, ennyi simán belefér a helyzetemet
tekintve, de azért szóljak, ha hirtelen nem kapnék levegőt. Hirtelen, hirtelen,
gondolom magamban tovább, hirtelen, lassan 2 hete nem kapok levegőt. Az
ultrahang vizsgálat során ez a doki is felidegel, hogy nőgyógyászati elváltozást
lát, de ne zaklassam fel magam, ha másik tetves kórságot túlélem ez már
gyerekjáték lesz. Végül behív az aneszteziológus doki, hogy beszélgessünk
cseppet arról, ami rám vár pár órán belül. Elmondja mi fog történni, csodálkozik,
hogy milyen fiatal vagyok, épp, hogy csak meg nem kérdezi,– Sándor kisasszony
ennyi idősen ezt, hogy hozta össze magának?, de a tekintetéből tisztán sugárzik
az értetlenség. Tájékoztat a műtét menetéről, mire végzünk elmondhatatlanul
gyenge vagyok, nem is értem, hogy van ennyi erő egy emberi szervezetben.
Megkapom az ágyam, lefekszem. A szobatársam, csendes, nyugodt , békés teremtés,
a törökbálinti élményközpont után ez erősen értékelhető számomra. Jön a műtős -
hordágyas fiú és popsin döf a bátorító koktél nevű injekcióval, undorító
kábulat nehezedik rám, tehetetlen, érzések nélküli kiszolgáltatottság. Hozzák a
hordágyat és átemelnek rá, meztelen vagyok, vagy talán bugyi van rajtam, nem
tudom, erre már nem emlékszem pontosan. A hideg lepedő érzésére emlékszem,
amivel le vagyok takarva. Kitolnak a kórteremből a lifthez, lassan engedem el
Pityu kezét, mint a filmekben, nézzük egymást, amíg be nem csukódik a lift
ajtó. A hordágyat toló férfi, kedves, figyelmes, betol a műtőbe, majd rövid
ideig magamra hagy – hideg van, nagyon hideg, legalábbis így érzem. Kisvártatva
visszajön a hordágyas fiú kísérettel és áttesznek a hordágyról a műtőasztalra,
ekkor már nagyon fázom valami miatt. A műtő régiesen felszerelt, de rendezett
és tiszta, hatalmas ablak van az egyik falon, itt meg is akadnak egy pillanatra
a gondolataim, hiszen ez számomra igen meglepő, de miután megemeltem a fejem
egy kicsit és kinéztem, megértettem, hogy maximum Budakeszi vadállománya
kukucskálhat be az ablakon, azok közül is inkább csak a szárnyasok, ugyanis az
erdőre és a hegyoldalra nézett az ablak. Szerintem az álláshirdetést is úgy
adhatják fel, sebészt keresünk, a fizetés ugyan alacsony, de a kilátás, pazar
panoráma miközben a testeket nyiszálja. Mire ezeket a kérdéseket megvitattam
magammal, megint jöttek kopogtattak, lekötözték kicsi kezeimet, lábaimat és
ekkor teljesen hatalmába kerített a kiszolgáltatottság érzése. Szerencsére csak
rövid ideig éreztem ezt, mert megkaptam a számra a fekete altatógázas maszkot
és elhangzott a klasszikus mondat, ahogy közelített a maszk az arcom felé, -
gondoljon valami szépre Zsuzsa. Gondoltam …. gondoltam… mint Micimackó szokta,
s immár mély álomba zuhanva, nem éreztem, hogyan kaszabolják a jobb kulcscsontom
feletti területet. Az ébredezésem nagyon
rossz volt, nehéznek éreztem mindent, borzasztó dolog lehet a drogfüggőség. Azt
se tudtam hol vagyok, miért, és hogy kerültem oda, és mind emellett az a
rettentő nehéz érzés, hogy ébrednék, de mázsás súlyúak a szemhéjaim, és a
testem is, hogy nyitnám a szám, de nem jön rajta hang, hogy rettenetes
szárazságot érzek a számban, torkomban és még erősebb fájdalmat, ahogy a
nyelést próbálom erőltetni. Lassan beazonosította az agyam a koordinátákat,
hogy hol vagyok, és miért vagyok itt, majd lepillantva látom, hogy a
kulcscsontom felett dréncső lóg ki a testemből, ez a cső arra szolgál, hogy az
esetleges belső gyulladásokból fakadó genny, ki tudjon ürülni. Ezt is csak az
állatorvos asszisztensi múltam miatt tudtam, hogy csupán átmeneti az idegentest
a saját testemben, és nem végleges a csapoló eszköz beépítése. Balra nézve a
szobatársam együttérző tekintete fogad, majd bátortalan, kedves hangsúlyú
kérdést intéz felém.
- Ugye
nagyon szeretem a kedvesem, mert mióta elkezdtem magamhoz térni folyamatosan
mondogatom a nevét. Igen, feleltem, de inkább csak tátogtam. Pistim ekkor, már
a daganatom egy darabjával csapatott át a Kékgolyó utcába az (O.O.I. - be) Országos
Onkológiai Intézetbe, hogy minél előbb be tudják azonosítani, miféle rákságot
növesztettem magamnak. Ugyanis, egészségügyön belül több nap lett volna az
átszállítás és az én állapotomban mindenki jobbnak érezte a házi futárszolgálat
igénybevételét. Így a műtét végeztével az asszisztens a kezébe nyomta a
daganatos edénykét, és Pitti már indult is az egyszeri és megismételhetetlen
Korányi – O.O.I. futamon, helyre, tétre, befutóra. Közben én folytattam az
ébredezést, az újabb fájdalmak beazonosítását és felvételét a rák és tartozékai
leltárába. Eközben megérkezett a vizitelő orvosi csapat, jól megnézegettek,
majd tájékoztattak, és végül kérdeztek.
Tájékoztatás:
– a mai napon tök normális, ha ilyen
nyenyere vagyok, mert az altató cuccnak ki kell ürülnie, ezért próbáljak minél
többet inni.
-
Rendben, nyugtáztam magamban, a láz okozta izzadás miatti, napi 4 liter folyadék
bevitelemet azért nem hiszem, hogy fogom tudni überelni, de megteszek minden
tőlem telhetőt a méregtelenítés érdekében.
Majd
folytatták,
-
a torkom azért fáj, mert az altatásnál a
tubust nehezen tudták letuszkolni a torkomon és megsértették a légcsövemet,
ezért elnézést kérnek.
( gondoltam
belefér a leltárba, a többi sokaság mellé, oda se neki. )
-
A sebből
kilógó cső azt a célt szolg…..
-
Tudom, köszönöm, ismerem a funkcióját.
Rendben
Zsuzsa, akkor, ha holnap se történik visszaesés, vagy komplikáció, akkor holnap
után reggel már haza is mehet.
-
Haza mehet, varázsszavak voltak ezek, közel 2 hét
kórházi élet után.
Majd
jött a non plusz ultra, 20 forintos kérdés a doktorúr részéről.
Érez
esetleg zsibbadást a jobb karjában kedves Zsuzsa?
-
jááááj, gondoltam magamban ez már rég rossz …
(kedves Zsuzsa)
-
Nem. –
válaszoltam
-
Miért kéne?
-
Nem. –
felelte az orvos.
-
Akkor? –
kérdezetem
-
Csupán,
véletlenül elvágtunk egy kézmozgató ideget és a műtét alatt magától elkezdett
mintegy vezényelve mozogni a keze, még szerencse, hogy le volt kötözve …
(
próbálta némi humorral elvenni a történtek élét a doktor bácsi. )
-
Rendben
Zsuzsa, ha mégis jelentkezne, disz komfort vagy zsibbadó érzés a karjában kérem,
jelezze.
-
Rendben,
feleltem halvány mosollyal az arcomon, közben pedig két új tétel került fel a
listára, mínusz ép légcső, mínusz ép kar idegek.
-
Jut
eszembe, folytatta a doktor, a mai naptól, amíg meg nem gyógyul, minden nap
hasi injekciót kell magának adnia. Ha szeretné, ma még beadja magának a
nővérke, de javasolnám, hogy gyakorolja inkább.
-
NEM
(feleltem)
-
Tessék?
-
Nem fogom
magam szurkálni !!! és kiszakadt belőlem a sírás. Nem, nem, nem és csak ráztam
közben a fejem miközben hullottak a könnyeim.
Visszagondolva,
elég érthetetlen lehetett, hogy a többi szenvedéshez képest az a napi hasi
szuri semmiség volt, de én úgy lázadtam ellne, mintha abba halnék bele.
Az
orvos látván, hogy ezzel a véralvadásgátló injekció kérdéssel, lepattintotta az
ékszíjat az agyamról hangnemet váltott.
-
Zsuzsa,
kérem, figyeljen rám egy kicsit.
-
Fi-fi-fi
figyelek mondtam hüppögve alig látva a könnyeimtől. És mi lesz, ha rosszul
szúrom meg magam?
-
Ez a
gyógyszer előre csomagolt, nagyon pici fecskendőkbe, és elképzelhetetlenül
vékony tűkkel vannak ellátva. Kap bőrfertőtlenítőt, azzal lefújja a hasán a bőrét, és szinte nem is fogja érezni a
szúrást, olyan vékony és hegyes a tű, adagonként ki van porciózva. Nem tudja
rossz helyre szúrni, mert olyan rövid a tű mérete, hogy még véletlenül se
tehessen kárt magában. A mai nap megmutatja a nővérke és holnap már Ön adja be
saját magának, de itt lesz a nővérke Ön mellett, Jó így?
-
Jó,jo,joohh,
hüppögtem tovább, vagyis nem jó, de baromira nem húzhatok új lapot ahogy
hallom.
-
Hát, most
sajnos ez a leosztás, felelte kedvesen az orvos, rám mosolygott, majd
biccentett a többieknek, hogy t-lak, irány kifelé.
Hát,
ez is megvolt még sincs este, gondoltam magamban a jól bevált régi vendéglátós
szlogent, majd azon kaptam magam, mintha nem érezném azt az általános forró
lázas érzést a testemben, amit már tartozékomnak tudhattam az elmúlt hetekben.
Septiben dugtam is a lázmérőt a hónom alá …. Folytatása következik
2 megjegyzés:
Szia Zsuzsi!
Egy idősek lehetünk és úgy vettem ki a soraidból, hogy a humorunk is hasonló. Valami okból kifolyólag, közelinek érezlek.
Remélam, jól gondolom, meggyógyultál, szakítottál és ,most mr gondtalanul éled az életed!
Bara
Szia Bara,
Köszönöm a soraidat!
Igen jól gondolod, minden rendben, nagyon jól vagyok, az élet halad (hálisten) és én sem álldogálok a múltba révedve :)
Talán egyszer majd kikerekedik, könyv vagy valamilyen más formában a teljes történetem, erről a jó kis tanulságos időszakról.
Örülök, hogy elolvastál!
Szép napot kíván, Zsuzsi ( 37;) )
Megjegyzés küldése