8. Bejegyzés

2008-10-24 péntek

Reggel, már csípős odakint a hideg, a tél illata suhan át a kórtermen az ablaknyitással, felülkerekedve a kórházi szagon. Nem aludtam, szinte egész éjszaka. Beleragadtam a tagadás fázisába, nem lehetek rákos, nem lehetek ilyen beteg! Érdekes, hogy a halál fogalma fel sem merült bennem, egyszerűen lehetetlennek, képtelennek, és igazságtalannak tartottam a helyzetem, pedig, ki más tehetett róla, senki. Érdekes az ember elméje mennyire tud tagadni, mennyire el tudja nyomni a valóságot, megóvva ezzel a benne lakó lelket az elviselhetetlen fájdalomtól. Aztán jön az alkudozás, jó, rendben, nagyon beteg vagyok, de ez akkor sem rák, se autoimmun, valami más, valami, ami könnyen gyógyítható. Igen, a hosszas gyógyulás gondolata megrémített, hisz, nem érek Én rá kéremszépen, Én már kislány korom óta rettentő elfoglalt vagyok. S már támadt is a következő aggály, akkor hogy lesz pénzem, ha nem tudok dolgozni. Úgy aggódtam a pénz miatt, mintha szükségem lett volna rá, pedig teljes anyagi biztonság vett körül, köszönhetően egyrészről kedvesemnek. Akkor még hittem a párkapcsolat szentségében. Tele voltam kétellyel és félelemmel, amit nemhogy kimondani, még megfogalmazni sem tudtam, pedig abba aztán, mondhatni, van egy kis rutinom. Rágtam, jobbról, rágtam balról a témát, hol elpityeredtem, hol csak üveges tekintettel meredtem kifelé az ablakon a kertre. Ez a műsor ment felváltva, míg, olyan magam módján, meg nem ráztam magam. Egykor, egy régi, kedves ismerősöm jellemzett így, amikor nagyon el voltam keseredve valami miatt. Ugyan már Zsuzsi, téged, ha kihajítanak a hatodik emeletről, megrázod magad, kérsz egy felest, és mehet tovább a buli. Ezen a holtponton is, e régi kedves bölcselet gondolata billentett át. Megrázva magam, indultam az apró hűtőszekrényhez, hogy összeválogassam a villás reggelimet. Ám, a hűtőszekrényajtó kinyitásával a finom, hűvös, reggeli téli illat, egy szempillantás alatt eltűnt a szobából, helyét átvéve valami irdatlan büdös, leginkább a berohadt tejre, hasonlító szagáradat. A kupleráj, ami a hűtőben volt, már a beköltözésem óta szúrta a szememet, de ez a szag, nem tudtam tovább tűrni. Először kihajigáltam mindent a hűtőből, közöltem a szobatársaimmal, hogy mindenki válogassa ki a magét, mert a többi megy a kukába 10 percen belül, előrántottam a domesztoszos falkonom, amit még az első nap hozattam anyuval a wc és mosdó higiénia miatt, és septiben kisterilizáltam a hűtőszekrényt. Olyan ideges voltam, hogy fel se tűnt a nagy munka közben, hogy a gyengeségtől remegnek a lábaim, a levegőhiány miatt olyan görbe a tartásom, mint egy rőzsehordó öreganyónak, és rettenetesen zihálok. – Kész, próbáljuk megtartani a rendet. Hangzott el részemről a felszólító hangsúlyú kérés a szobatársaim felé, majd ezzel a végszóval összecsuklottam és csak a szerencsének köszönhetem, hogy az egyik kórházi szék közel volt a fenekemhez. Mondanom sem kell, a reggelizés elmaradt, a túlélésért való küzdelem miatt. Az ebédet, már az ágyamban fogyasztottam el, így az energiáim végére érve átaludtam a délutánt. Majd következett a kedvenc programrészem a napból, a látogatások. Ilyenkor kicsit minden jobbnak tűnt, de a mai este kétségbeejtőre és félelmetesre sikeredett. Kitaláltam ugyanis, hogy itt van az ideje, nem csak a hűtő, de saját magam sterilizálásának is. Ugyanis az eltöltött öt nap alatt a higiéniai és intim mosdáson kívül nem sokat tudtam tenni a komfort érzetem jobbításáért. Megkértem anyut, hogy intézzünk tiszta ágyneműt és szeretnék rendesen lezuhanyozni és hajat mosni. (ameddig még van mit mosni, bár ezt akkor még csak sejtettem.) Minden úgy lett, ahogy kívántam egy dolgot leszámítva, a döbbenet, fájdalom, és kétségbeesés szaggatta a lelkemet, amikor a zuhanyzás után, amit még nagyjából sikerült egyedül végigcsinálnom, leültem a kórházi stokira és csak ziháltam, ziháltam, majd kértem a fésűmet és itt véget is ért az önállóságom körülbelül három hétre. Emeltem volna a fésűt a fejemhez, de az izmaim nem engedelmeskedtek. Megpróbáltam még egyszer, majd anyuval egymásra néztünk és kiszakadt belőlem a gyermeki énem, oldva ezzel a döbbenettel átjárt helyzetet. – Anyaaaa, fésuuuuulj meeeg , de szárítást is kérek ám! Nevettünk, én pihegtem anyu kezei alatt és újra kislánynak éreztem magam.

     A mai napig fel tudom idézni azt az érzést, az illatokat, ahogy tiszta jó illatú testtel a tiszta ágyneműbe fekszem, anyu betakar, leül az ágyam mellé és álomba simogat. Attól a naptól ez sokszor történt így, rengeteg energiát adva a gyógyuláshoz. Mindig azt mondta, - pihenj, megvárom, míg elalszol, akkor elmegyek, de holnap újra jövök, én pedig ilyenkor valahogy tényleg tudtam pihenni.