7. Bejegyzés

      2008.10.23. csütörtök

Nagy, nemzeti ünnepre ébredt a törökbálinti gyógy intézmény és az ország. Szerintem, Én voltam az egyetlen, aki nem örült a hosszú hétvégének és a munkaszüneti napnak. Ahogy édesapám mondaná, tudtam, tudtam csak nem sejtettem. Azt gondoltam, hogy ettől én még választ kapok a nyavalyám beazonosításával kapcsolatban, hisz ez igazán fontos ügy, de ezzel a gondolattal meglehetősen egyedül voltam, mint kiderült. Ugyanis a kórház területén mintha ciánoztak volna, ami az alkalmazottakat illeti. Helyettük a látogatók száma sokszorozódott ettől kicsit katasztrófaturizmus szagúvá vált a tüdőszanatórium. Akkor tudatosult bennem, hogy még négy napot várnom kell, hogy végre elárulják, mi a túrót kell még bekapkodnom a széles spektrumú antibiotikum és a lázcsillapító mellé, hogy meggyógyuljak, amikor a reggeli vizit alkalmával egy ismeretlen és szemtelenül fiatal, nő állt az ágyam előtt orvosnak öltözve. Átfutott a fejemen, hogy ez csak a katasztrófaturizmus extra szolgáltatása az egészségügyi intézmény részéről, hogy felárért bárki beöltözhet orvosnak és vizitet tarthat, de tévedtem. Abban, ellenben biztos voltam, hogy a doktorlánynak sokkal életszerűbb és intenzívebb élményképei vannak, még, a főiskolás koleszos csatak lerészegedésekről és féktelen bulikról, mint bármilyen nemű orvosi esetről vagy gyógyítással kapcsolatos tapasztalatról. Mint megtudtam Ő volt az ügyeletes orvos és az aggályaim akkor kaptak megerősítést, amikor megkérdezte. - Hogy van ma reggel, kedves Zsuzsanna, van e valami panasza esetleg? Szemöldököm hátracsúszott a tarkómra a meglepettségtől, majd szelíden csak annyit mondtam, nincs. Apukám megtanított, széllel szembe nem vizelünk még akkor, se ha lányok vagyunk. Majd a doktorlányka mosolyogva rám nézett, jobbulást kívánt és elhagyta a kórtermet. Jobbulást, tekergettem a szemeimet az értetlenségtől és kiszakadt belőlem a nevetés, jobbulást, jobbulást, ismételgettem, DE MÉGIS MITŐŐŐŐL,  AZANYÁMIDEGESÚRITENIT, attól, hogy még négy napot váratnak a semmire, hátha megfulladok. Mintha a halálsoron a kivégzés előtti delikvensnek minden jót kívánnának. Mire délután, kora estére nagyjából megnyugodtam, volna, megkaptam a második leosztást, az unokanővéremtől. Ő orvos, az orvosok, mint most már ennyi idő távlatából megtanultam és megtapasztaltam, az empátia és kíméletesség szavakat nem ismerik. Szerintem a főiskola elején kapnak valami kapszulát, mint Neo a Mátrixban, hogy száműzzék az ilyen szavakat és érzéseket magukból. Ami abból a szempontból nagyon áldásos, hogy reálisan, tiszta fejjel döntsenek, gyógyítsanak, de isten óvjon mindenkit érzelmileg az ellenkező oldalon.  Kora estére nálam is szépen összegyűlt a família és találgattunk, mint kezdő balek az itt a piros hol a pirosnál, hogy vajon mi lehet a bajom. Anyu próbálta megkörnyékezni a nővéreket, akik illedelmesen lepattintották, hogy ők amúgy sem nagyon mondhatnak semmit, de ráadásul az összes leletem zárolva van a főorvos asszonynál, szigorú hírzárlattal. Na, kiváló gondoltam, a sima tüdőgyulladást ki is zárhatjuk, minimum egy Alien növekszik bennem. (És tényleg) Teljesen kikészültem, sírtam, dühöngtem, aztán abbahagytam, mert nem kaptam levegőt a megterheléstől. Erre a szituációra érkezett meg az unokanővérem, aki, így utólag már látom, hogy csak jót akart azzal, hogy megpróbálja elsimítani ezt a rettentő bizonytalanságot, amit köztudottan annyira bírok elviselni, mint macska az úszást. Ő is futott egy kört, doktori mivoltát latba vetve, éééés , semmi konkrét. Így utólag már azt is látom, hogy szinte „kiköveteltem a pofont” csak nem fogtam fel. Annyira kétségbeesett voltam, hogy drága Edinám jobbnak látta, ha legalább pár alternatívát felsorol. És már mondta is, kb. olyan hangsúllyal, mint a pékségben szokás – mit tetszik kérni, a briós már elfogyott, kiflit vagy zsemlét? Itt, épp, csak úgy szólt a kínálat, hogy biztos nem tüdőgyulladás, mert azt nem titkolnák, vagy rák, vagy autoimmun betegség.

(Az autoimmun jelentése az, hogy rendellenes az immunrendszer működése és ahelyett, hogy megvédené a szervezetet a baktériumok és vírusok ellen, a beteg saját szöveteit támadja)

Hát, tessék, kértem, megkaptam. Ezzel az utolsó hajszálát is elszakítva saját magam hülyítésének és a reménynek, hogy nem komoly a bajság. Igen, elveszett a remény abban a pillanatban, pedig ezekben a napokban, ahogy Forrest Gumpnak, B.B., nekem, a remény, volt a legjobb jó barátom. Így ért véget az 1956-os forradalom 52. évfordulója, legalábbis, a Törökbálinti Tüdőszanatórium 8-as kórtermében.