6. Bejegyzés

2008-10-21 kedd.

A reggel hasonló áloműzéssel indul, mint a tegnapi, lényegi különbség, hogy ma el tudom fogyasztani nyugodtan a reggelimet, ami köztudottan a nap egyik legfontosabb étkezése. A lázam lassan egy hete nem csillapodik, napi 3 algopyrin mellett 37,6 és 38,8 között ingadozik. Az éjszaka úgy telt, ahogy, fájdalmakkal, levegő után sóvárogva. A reggeli elfogyasztása után, értetlenkedve éreztem, hogy elfáradtam, én, elfáradtam az evésben. Ez olyan, mint egy paradoxon, hiszen mint azt Anikó barátnőmmel már megfejtettük, valószínűleg, én vele született éhséggel jöttem a világra. Mindig jóízűen és nőhöz képest, olyan emberes mennyiségeket fogyasztottam, hogy rám illett az inkább ruháznának, mint etetnének szólás. Igaz, az utóbbi 2 hónapban ennek ellenére fogytam 7 kg-ot, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, élveztem a büntetlen örömöket, gondoltam én, hogy büntetlen, még az sem tűnt fel, hogy eszem – eszem, de nem olyan jó ízűen, mint régebben, és még fogyok is. Egy szó, mint száz, lihegtem a reggeli végére. Épp a saját magam analizálásának kellős közepén jártam, amikor belépett a kórterembe a Dr. doktornő, aki átvette a vasárnap ügyeletes Dr. doktorúrtól az esetemet. A Dr. doktornőt két nővérke kísérte, akik szorgalmasan instruálták Őt az eddig történtekről. Majd, bemutatkozott és tájékoztatott, hogy a röntgen felvétel alapján, - legalább nem hiába fulladoztam tegnap, gondoltam, tehát a felvétel, a többi vizsgálat, és a helyes kis csomók a kulcscsontom felett, indokolnak még további vizsgálatokat. Úgy, mint nyirokmirigy biopszia és CT vizsgálat. Szorgalmasan bólogattam, még egy halvány mosolyt is eleresztettem a szám sarkából, elhamarkodottan, de erre csak utólag jöttem rá. A Dr. Doktornő elmondta a sorrendet, vázolta a beavatkozás módját, csak nehogy valami váratlanul érjen. Na, ekkor vontam gondolatban vissza az előbbi a halovány mosolyt. A nyirokminta vétel a következőképp történik, egy tűvel mintát veszek a nyirokcsomóban lévő folyadékból, ami segít pontosítani a diagnózist. A CT vizsgálatsorán egy kontraszt anyagot fecskendeznek a vénájába, ami megfesti a vizsgálni kívánt testrészeket, így az átvilágítás megmutatja a „hibás” helyeket. Ehhez a vizsgálathoz, át kell szállítanunk a egy másik intézetbe, mert itt nincs lehetőség rá.  A biopsziát, hamarosan újra jövök és elvégzem önnek itt az ágyon ülve, a CT vizsgálatra holnap fog sor kerülni, jön magáért egy betegszállító és viszi – hozza majd. Ezzel a zárszóval sarkon fordult és kíséretével távozott Dr.doktornő. Én meg, próbáltam frissíteni, de akárhányszor is ismételtem végig magamban a hallottakat a végeredmény mindig ugyanaz lett. A napi vérvételek mellé még kettő tűvel eszközölt beavatkozás. Isten is meglátja tésztaszűrő lesz az új becenevem annyi lyukat szurkálnak rajtam.  Mire gondolataim és az újabb információk feldolgozásáig eljutottam, már meg is jelent, Dr.Doktornő és a kínzóeszközök válogatott tárát felvonultató kis kocsi. Levetette velem a pizsama felsőm, megnyomkodta mindkét csomócskámat, mint mikor az ember a piacon válogat a szebb árú után kutatva, majd a bal oldali csomó mellett döntött, biztos az az érettebb gondoltam magamban. Gumikesztyű felhúz, fecskendő kézbe, tű ráhelyez, próbál beszúrni a bal kulcscsont fölé, de nem boldogul vele, ugyanis a vállam összetapadt a fülemmel, önkéntelen, pavlovi védekezés volt ez a részemről.

- Kedves Zsuzsa, lazítson, kérem, engedje, hogy hozzáférjek a vizsgálni kívánt területhez. Rászóltam a szürkeállományom védelmi részére, hogy hagyja dolgozni a doktornénit, de a védelmi sereg nem akart könnyen engedelmeskedni. Olyannyira, hogy hiába szúrta meg a bal oldalam, nem volt eredményes, így, még szerencse, hogy a másik oldalon is volt lehetőség a minta vételre. Nagyon meg kellett erőszakolnom magam, hogy ne csorduljanak ki a könnyeim, rémes érzés volt, ahogy a tű áthatol a szövetrétegeken, szinte külön éreztem az összes réteget és a spontán izomfeszültség csak növelte a fájdalom mértékét. Legalább ezúttal sikeres volt a beavatkozás és Dr.Doktornő, szinte diadalittas mosollyal emelte a szeme elé a fecskendőt és kórboncnoki nyugodtsággal, nézegette a folyadékot, majd, ha még esetleg nem lett volna elég a jóból, ismét megnyomkorászta az összedöfködött bogyócskáimat és közölte, az mindenképp jó hír, hogy kemények a csomók. Hogy ez mit jelent és, hogy miért mondta a mai napig nem tudom, de ma már hálisten nem is lényeges. Ezzel a mondattal és a fecskendővel a kezében távozott, én pedig ágyba ájultam és sírni kezdtem. Kicsi korom óta sírással oldom a feszültséget, valahogy ezt nem nőttem ki a mai napig sem. Rövid idő múlva, beszédkényszeres Kati néni hangja szakította félbe nyugtató és feszültségoldó hüppögésem.

- Óóóó, kedvesem, ha már egy kis szurkálást is ennyire zokon vesz, mi lesz itt később, ha esetleg nagyobb a baj, tudja, Én a maga korában …

És ekkor kiszakadt belőlem a mennydörgő, kénköves, villámokat szóró, atyaúristen gerjedelem, ahogy azt már az előbbiekben leírtam, ezzel távozásáig  belefojtva a szót Kati nénibe.  A nap további része szinte mondhatni rutinszerűen történt, ebéd, kimerültség, alvás. Délután, a barátok családtagok látogatása némiképp feledtette és reménnyel töltötte meg a bizonytalanság okozta kétségbeesést és kilátástalanságot, ami alapvetően uralta a mindennapjaimat, mióta Dr.Doktorúr betessékelt az átvilágítóba egy kedvezőbb diagnózis reményében.  Negyed kilenc után, teljesen kimerülve, testvérem sms-ét „magamhoz ölelve” hajtottam álomra a fejem, miszerint, - „… Jó éjszakát! Pihend ki magad az utazás előtt, Te, mázlista! :) Nem mindenkinek adatik meg, hogy nénós autóval menjen végig a városon. …” Gondolta, mentővel megyek holnap a CT vizsgálatra.  Az éjszaka ismét fájdalmakkal, izzadással, hálóruha cserékkel és szorgalmas imádkozással telt az oxigén molekulák után.

2008.10.22. szerda

Izgalmas és csendes napra ébredtünk. Izgalmas, mert megyünk CT-re, csendes, mert Kati néni még mindig a tegnapi impulzusokat próbálja feldolgozni, hogy valaki egyszer az éltben leteremtette. A reggeli erőnlét felmérés, úgy, mint wc-re menetel, reggelizés fogmosás, ismét gyengülést mutat, mire az öltözködés végére érek, teljes kimerültséggel zuhanok vissza az ágyamba és próbálom nyugtatni ziháló tüdőmet.Móni, egy korombeli fiatal anyuka, aki a velem szembeni oldalon a tegnap költözött a középső ágyra a „bácsinéni” és Kati néni közé szintén készülődik, ma együtt bulizunk, az egészségügy kontójára a CT – re menetrend szerint közlekedő betegszállítóval. Igaz, ezt a kontót már évek óta mi egyenlítjük, de az illúzió néha kell a boldogsághoz. A reggeli vizit alkalmával tájékoztatnak, hogy várjunk türelmesen a betegszállító érkezni fog és indul a parti. Természetesen az étkezés szigorúan tilos volt, hogy mindent mindenhol jól lássanak a testünkben a kukkoldában. Megérkezett a betegszállító az ígéret szerint, letoltak a kocsiig egy kerekes székben, beültem a hátsó ülésre, ránéztem a Mónira és mintha tükörbe néztem volna, arca pont olyan torz kifejezést öltött, mint amit én is éreztem a magam arcán. Mintha a második világháborúból egy csapat dohányzó katonát szállítottak volna előttünk a járműben. A kanszag és a dohányszag legkülönlegesebb elegye töltötte be a kisbusz minden négyzetcentiméterét. Összemosolyogtunk, arcunk elé emeltük a kabátunk ujját légszűrőként és vártunk a sofőrre. Sejtéseink, hogy nem Jason Statham lesz a sofőrünk, mint szállító, rövid időn belül beigazolódott. A kocsi szagtartalma alapján bárhol be tudtam volna azonosítani a sofőrt, ugyanis amikor megérkezett, teljesen világossá vált a kocsiban érezhető bűz forrása az erősen középkorú, higiéniából felmentett férfiból áradt. Hideg volt az autóban, nagyon hidegnek éreztem a legyengült testemmel az időjárást. Éhes voltam, fáztam, úgy ültem a hátsó ülésen, mint akit leraktak és ottfelejtettek. Elindultunk, majd a férfi, kérdés nélkül rágyújtott egy cigarettára, kezdtem azt hinni, hogy egy túlélő kaland túrába csöppentem, aztán rájöttem, ha ezt az utat kibírom, túlélem, van értelme a CT vizsgálatnak, ha nem, leírhatnak, mint százalékos veszteséget. Küzdöttem, hideg, mert a fűtés nem működött az autóban, szagok, dohányfüst, az utóbbival a legrövidebb ideig, mert ellentmondást nem tűrő hangsúllyal, nagyon szívélyesen, de annál nyomatékosabban, megkértem a sofőrt, hogy űzött vadak gyorsaságával legyen kedves eloltani a cigarettáját. Az út alatt, ami még dohányfüst nélkül is túlélő kalandtúrára sikeredett, ugyanis Törökbálint – Kerepes távolságot a belvárosi SOTE klinika valamint két másik egészségügyi objektum útba ejtésével tettük meg, mint megtudtam a költséghatékonyság érdekében. Egyik helyre egy kis speckó gyógyszert dobtunk be, a másik helyről egy kis szövetmintát hoztunk, a harmadiknál, nem tudom, akkor szinte már semmit nem tudtam. Megérkeztünk végre a Kerepesi úton található kórház parkolójába. Büdös úr elirányított minket, merre menjünk, és maradjunk is ott, ha végeztünk, mert majd ő értünk jön. Gondolom, addig elszív pár doboz cigarettát, hogy behozza az úton elvesztegetett lemaradást. Mondom ezt én, akinek ekkor még a vegetatív idegrendszeréhez tartozott a dohányzás, de tüdő hiányában ugyebár győzött a józanész és a túlélési ösztön. Felcsoszogtunk Mónival és a lift segítségével a megadott helyre, leültünk a váróban a tömeg közé és sűrű imába kezdtem, hogy ne kelljen végig ülni a sort. Nagyon rosszul nézhettem ki, 5 perc nem sok, annyi sem és hallom a nevem a résnyire nyitott ajtó mögül. Óvatosan és nagyon gyorsan azért körbe néztem, hátha van még egy Sándor Zsuzsanna, aki előttem érkezett, de nem, engem szólítanak, semmi kétség. Az ajtó mögött, elém táruló látvány, képzeletben egy Dr.House epizódba repített. Csupa fiatal doktorandusz, szám szerint 3, egy nő két férfi, abba az új típusú trendi kórházi egyenruhába öltözve, a felszerelések, a CT gép, egyszóval az egész szoba felszereltsége és az emberek is erős kontrasztot mintáztak a kórház többi részével, amit addig láttam. Elmondták mi fog velem történni, mikor kell levegőt vennem mikor nem, na, mondtam a nem levegőt venni sajnos most könnyebben megy, mint a nagy levegőt venni. Természetesen a tű és a szúrás, ebből a kalandból sem maradhatott ki. Majd felhívta a hölgy a figyelmemet, hogy amint a kontraszt anyag végigfut az ereimben olyan érzésem lesz mintha bepisiltem volna. Magamban felsóhajtottam, óóó, boldog tudatlan csecsemőkor, hát ismét átélhetem. Befeküdtem a gépbe, tű landolt a jobb vénámban, kontrasztanyagos csövet rám kötötték és indult a móka. Minden, ahogy előre elmondták, levegő ki, levegő be, ne lélegezzen, lélegezzen egyenletesen, majd úúúristen, „bepisiltem”, sejtettem, hogy nem, de mégis nagyon óvatosan keltem fel a gépből. Huncut dolog ez az ér festegetés.  Megköszöntem, távoztam.  Utánam rögtön a Mónit hívták, gondolom tudták, hogy egy buszon utazunk. Az eredményt fél órán belül a sofőr büdös keze közé nyomták és indulhattunk vissza Törökbálintra. Míg az eredményre vártunk végre magamhoz vehettem némi ételt a helyi büféből. Hogy mit ettem már nem emlékszem, de arra igen, hogy napok óta ez esett a legjobban. A visszaút, zökkenőmentesen és füst nélkül, haladósra sikerült, a hideg és bűz szinte már fel sem tűnt ennyi pozitív élmény mellett. Késő délutánra értem vissza az ágyikómhoz és a nap megkoronázásaként Kati néni fogadott minket, becsomagolt sport táskája mellett ücsörögve az ágyán. Szinte bánatos volt a tekintete, nem tudtam eldönteni, hogy még mindig a tegnapi kirohanásomtól, vagy amiatt, hogy esélyt sem adtak neki a revansra az orvosok, mert hazaküldték. Hamarosan megérkezett valaki érte és udvarias köszönéssel és minden jót kívánva távozott a kórteremből. Délután érkezett a szokásos életerő energia a családtól majd az este a fájdalmakkal. Ilyenkor „nem kellett másra figyelnem” emiatt voltak fájdalmasabbak az éjszakák, mint a nappalok.