5. Bejegyzés

2008-10-20 hétfő

A merengéssel, bóbiskolással, kétségekkel, éppen csak alvással nem töltött éjszaka után, elérkezett a hétfő reggel. Indult a kórházi protokoll, és ezzel egy új életritmus elsajátítása, mint az óvodai beszoktatás, rossz, de ha küzdesz ellene még rosszabb. Kevés olyan kellemetlen, gyomor összerándító hangot ismerek, mint a kórteremajtó falhoz csapódásának hangja, tompítva a villanykapcsoló kattanásával és az ezer wattos neon fénycsövek ciripelésével, amíg éltre nem kelnek a csövek, fényükkel végérvényesen leigázva az alvás és pihenés utolsó utáni apró szundi manóját is. Nővérke kíván hangos jó reggelt, majd lázmérő landol az ember hóna alatt, gyógyszerek porciózva az éjjeli szekrényre. Nővérke, ki, reggeliztető kocsi, be, – teát vagy kávét, kenyeret vagy zsömlét, hangzik a kérdés, reggeli csomag landol a szekrényen, az előző kör gyógyszeradagja mellett, reggeliztető kocsi ki. Nővérke, be, most már kiskocsit húzva, infúziókkal, különböző színű és méretű tűkkel, és egyéb kínzóeszközökkel felpakolva. A középkorban letérdeltek volna a boldogságtól egy ilyen válogatott eszköztár láttán. A lázmérőket gyorsan összeszedi, s mire újra felnézek az ágyneműm igazgatásából, ott áll felettem talpig felfegyverkezve vérvételhez kész kellékekkel. Elcsukló hangon és telve bizonytalansággal, de azért szólok, hogy tegnap ez a program már megvolt, mire Ő megnyugtat, hogy ebben az esetben elmondja nekem, mint bizalmas információt, hogy tudja és ez innentől szinte mindennapi program lesz. Nem tréfált, ettől a naptól a kemoterápiák kezdetéig szinte minden reggel vénán talált egy tű. Ma már tudom, hogy bármi, bármi, amitől viszolyog, irtózik, vagy fél az ember, kellő sokk és kifárasztásos terápiával leküzdhető, de erről majd később, hogy mikor döntöttem úgy, hogy nem ájulok el és nem fogok többé émelyegni a vérvételtől.

A vérvétel után kb. negyed órát, vett igénybe a bioritmusom helyre állása, már amennyi bioritmusom jelen állapotban még volt.

Ha ekkor valaki azt mondja nekem, hogy 2 hónap múlva akár állva, és végignézve is kibírom a vámpírkodást, azt az embert biztos kitüntettem volna, pár érdekesen, ám nem túl szalonképesen megfogalmazott mondattal.

Pedig így lett, furcsa Isten humora, mondd csak azt valamire, hogy soha … és láss csodát.

A reggeli protokoll záró akkordja maga a reggelizés, lett volna, ha nem kellett volna ultrahang vizsgálatra mennem.

Így, meggyötört vénával, kialvatlanul, émelyegve, lázasan, és az S – es méretűre töpörödött tüdőcskémmel elindultam a Törökbálinti „ wellness és spa  részlegen” kiaknázni az összes szolgáltatást, ha egyszer már ide sodort az élet. Kezdtem a röntgen osztályon, hogy fénykép alapon is meglegyen, ami Dr. doktorúrnak tegnap az átvilágítóban, arcizomnyúlást és szemdülledést okozott. A röntgenben, minden a szokásos procedúra szerint zajlott. Ámde, a máskor, szintén szokásos procedúraként megélt, - vegyen egy mély levegőt és tartsa bent felszólításnál, nem tudtam eldönteni, hogy felnyögjek, sírjak, vagy nevessek. Majd, miután kalimpálva jeleztem a dolgozónak, Ő kifáradt a fülkéjéből, és kiszakadt belőlem, hogy, kedves uram, oxigén molekulákat alig bírok magamhoz venni, nemhogy levegőt, meg mélyet, közepeset, vagy kicsit, nincs válogatási lehetőség. A röntgenes, némi együttérzést tanúsítva megsimította a hátamat és közölte, hogy amennyire bírom annyira … és visszacsoszogott a fülkébe. Összeszedtem minden erőm, a felvétel elkészült, én pedig egy közepes köhögő és fuldokló rohammal távoztam az öltöző fülkébe, ahol próbáltam újra helyre állítani a minimál programon működő légutaimat. A következő szolgáltatás az ultrahang kipróbálása volt. Gondoltam, ez már csak jobb lehet, hisz ott csak feküdnöm kell és a tüdőmet, se túráztatják. Ez így is történt, feküdtem a vizsgáló ágyon, az ultrahang vizsgálatoknál használatos hűvös gélben tocsogott a testem a gyomor szájamtól a petefészkeimig, egyszer jobbra, egyszer balra fordultam, majd a méhem és a petefészkek feltérképezésénél a doktornő elkezdett méretekről, meg ilyen - olyan ez meg az található dolgokról beszélni az asszisztensnek, aki szorgalmasan rögzítette a hallottakat. Majd rámnézett és közölte, hogy van két ciszta a … megmondom őszintén a többire már nem is figyeltem, mert elöntötte az ideggáz az agyamat. Hát nem elég ez tüdő nyavaja, meg azok a csomók a kulccsontjaimnál , de még itt is találnak valamit, hiányzott ez az ultrahang, mint üveges tótnak a hanyattesés. Majd a doktornő látva az ökölbe szorult arckifejezésem, nyomatékosította, hogy most ne is foglalkozzak ezzel, ő csak tájékoztató jelleggel mondta, majd szépen sorba, először a legnagyobb bajt kell orvosolni és nem ezek a ciszták az elsődlegesek. Nagyszerű, gondoltam, csak szép sorba, mint a falusi bíróságon, közhírré tétetik, Sándorék lánya halmozottan egészségkárosodott, fontossági sorrend a következő … és én még azt gondoltam, jobb ma egy ultrahang, mint holnap egy röntgen. Letöröltem a gélt magamról, felöltöztem és távoztam az ultrahang szobából, szentségelve bandukolva az épület folyosóján a következő vizsgálat helyszínéig. Ez a vizsgálat volt a legkellemesebb, pedig erről az egyről nem volt halvány segéd fogalmam se, hogy mi fog rám várni a vérgáz mérésnél. Hát mi más várt volna, mint egy helyes kis tű, de ez alkalommal, tényleg nem fájt a beavatkozás és rossz hírrel sem tetézték a bajt. Egy huncut pillanat alatt megszúrták a fülcimpámat és lenyúltak ismételten egy kisebb adag vért a szervezetemből, további vizsgálat céljára. Illedelmesen áttessékeltek a másik szobába, leültettek egy szerkezet elé, kaptam egy csipeszt az orromra, egy csutorát a számba, aminek a másik vége egy számítógépszerű képződményben ért véget. És jött ismét a felszólítás a lehetetlen küldetésre, nagylevegőőőőő ééés gyorsan fujaki ez a (fújja ki) rövidített verziója. Kifújtam, majd újabb fuldoklási és köhögési roham, utána hölgy ismételten nagylevegőőőőééésgyorsanfujaki, kifújtam, roham, nagylevegőőőééésgyorsanfujaki, kifújtam, roham, itt már zöldesszürke árnyaltban pompáztam az erős oxigénhiányos állapottól és ekkor végre megkönyörült rajtam a nővérkének álcázott kiképzőtiszt, rájött, hogy nem mérhető a mérni való. Távoztam a szobából, kiültem a folyosón egy székre, hogy egy kicsit összeszedjem magam, hogy vissza tudjak menni a kórterembe, mert ekkor már a harmat gyengénél is gyengébb voltam. Csak a jóisten a megmondhatója mennyi időt töltöttem el ott, a folyosón ücsörögve, levegőért és jobb napokért imádkozva, nekem elveszett az időérzékem. Felérve a kórterembe, már csak az ágyamra, csendre és a fájdalmaim csillapodására vágytam. Kettőt meg kaptam egy szavam, sem lehet. Gondolom, kitalálták, a csend volt igen erősen bojkottálva Kati néni által. Ekkor még tűrtem. Próbáltam bepótolni az elmaradt reggelit és ebédet, mert erősen a délutánban hasítottunk mire az összes vizsgálattal végeztek. Bevettem a gyógyszereket is illetve a fájdalomcsillapítót, csak jöjjön már egy kis megnyugvás. Mire mindezzel végeztem, annyira fáradt voltam, hogy szinte álomba ájultam. A délután folyamán, pár óra alvás után beindult a látogatói járat. Rengeteg erőt, reményt, és töltődést képes adni pár deciliter otthoni anyukaféle húsleves, a szerető anyai ölelés, vagy a barátok szeretettel teli viccelődése. Mert ugyebár sírva vígad a magyar, ez mindig is tudvalévő volt. Eljött szép lassan a hétfő este, a gyógyszerek bevételével egy szebb éjszaka reményében hajtottam álomra a fejemet. A tegnapi érzések mellé ennek a napnak végére, fekve, már állandó fájdalmat érzetem a tüdőmben, fordulásoknál megspékelve a már jól ismert hasogató fájdalommal, csak még erősebben, ellenben a levegővétel sem vált könnyebbé, sőt. Soha nem gondoltam, hogy ilyen nagy az ember tüdeje, mert még mindig töpörödött, és tegnap már azt hittem kisebb nem lehet. Ugyan nehezen, de némiképp pihentetőbben aludtam, mint vasárnap.