4. Bejegyzés

      Öt ágy volt a 8-as szobában, amiből 4 volt foglalt, a enyémet is beleértve.

Mint említettem, hál’isten az ablak mellettit kaptam.

Az ajtónál közvetlenül balra, egy kb. 100 kg-ot nyomó 60 év körüli hölgy feküdt öntudatlan állapotban, lábai felpolcolva, katétere az ágy szélére akasztva.

Öröm az ürömben, kettőre fogyatkozott a fertőzési forrás veszélye a mellékhelységet illetően. Később a látogatóim közül többen megkérdezték, ahogy a nénire pillantottak, hogy létezik koedukált kórterem.(?) Becsapós volt a néni fizimiskája kopaszon a kemótól, és erős maszkulin vonásokkal (gondoltam) a genetikától és a szteroidoktól. Már tudom, milyen torzításokat képes produkálni a betegség az emberi testen - testben, a fájdalmaktól, küzdelemtől, és a gyógyszerek mellékhatásaitól. És ma már azt is tudom, hogy kitartással, hittel, türelemmel és odafigyeléssel, mindennek a rossznak az oroszlán részét helyre lehet hozni. Az ember teste, kívül – belül újra önmaga lehet és még több is egykori önmagánál.

A középső ágy üresen tátongott, örültem, hogy nem azt, helyet sorsolták ki nekem a nővérszobában.

Ugyanis, a levegő és fényfüggő, valamint az üres beszélgetéseket nem igazán kedvelő mivoltom, nehezen viselte volna két idős hölgy ennyire közvetlen társaságát, arról nem beszélve, hogy a parti hangulat is erősen elkerült. A középső, üres ágy mellett, a másik ablaknál feküdt Kati néni. Ő betegsége ellenére az aktív 60-asok táborát erősítette.

Oly mértékben aktív volt, legalábbis a hangszálaival és minden egyébbel, amire a hangképzéshez szüksége van az embernek, hogy szerencsére, senki meg nem mondta volna, hogy beteg.

Mármint az ő szerencséje volt ez csupán, senki másé.

Nem tudom elképzelni, hogy létezik olyan ember a földön, aki élvezné, hogy csak azért kérdeznek meg tőle valamit, hogy a másik folyamatosan rákontrázhasson.

Kati néni, a kontra, koronázatlan királynője volt.

Megkérdezte, hány éves vagyok, majd 40 perces monológot nyomott a saját 30-as éveiről.

Mellékesen megjegyzem, a döglött kutyát nem érdekelte Kati néni 30-as évei, viszont cserébe Őt sem érdekelte, hogy érdekel e valakit a mondókája, csak mondta, mondta….

Kicsit előre szaladtam az időben ugyanis ennek a felfedezésnek a végére körülbelül, másfél nap múlva tettem egy hatalmas kitörölhetetlen pontot.

Mivel, az elején ösztönösen, kicsit később udvariasságból próbáltam igen empatikus lenni Kati nénivel, de ami reménytelen azt fel kell adni, mielőtt az idegek adják fel.

Tehát, másfél nap empátia és jólneveltség után, kitört belőlem a gyönyörű, meztelen, leplezetlen őszinteség, és ez által megváltoztak az arányok a kórteremben. Így lehet példázni a negatív arányok pozitívvá tételét, hogy csinálj három feszült és egy nyugodt emberből, egy duzzogót és három nyugodtat. Az arányfordítás művelete a következő, nyisd ki a szád és mondd el a véleményed! Kinyitottam, és ahogy az oskolában, a versmondó versenyekre készülve tanultam, hangosan, határozottan és átéléssel elmondtam! Sikerült, csend és nyugalom lengte körül a 8 - as szobát. Kati néni a sértettségével foglalatoskodott a legnagyobb csendben, jelezve felénk fájdalmának mértékét, mi pedig újra elkezdtük hallani a saját gondolatainkat. De kanyarodjunk vissza az érkezésem napjához.

Közvetlenül mellettem, első látásra szimpatikus korombeli nő feküdt, Gabinak hívták. Elképesztő, hogy az ember egy kórteremben milyen gyorsan képes jellemrajzokat alkotni a 24 órás kontakt és az ingerszegény környezet segítségének köszönhetően. Így hamar volt szerencsém megismerni, Gabi, gyógyszer, nikotin, és alkoholista férjfüggő természetét, amivel nagyon sokat csúszott vissza a szimpátia képzeletbeli ranglétráján. Talán még Kati néni is beelőzte Őt.

Ebbe a csoda csapatba kerültem be, mint zöldfülű.

Ugyanis kérem szépen, a kórházakban eltöltött idő megtanított rá, hogy kőkemény hierarchia működik a betegek között.

Az posztol a csúcsragadozói szinten, aki a legtöbb nyavalyát, és a legtöbb nyavalyás vizsgálatot átélte - túlélte.

Úgyhogy én, akinek se neurotikus hajlama, és szinte nulla kórházi előélete volt, leszámítva a pár agyrázkódásomat, meg azt az egy autóbalesetet, csak a kispadon kaptam helyet megfigyelőként a beteg világban. Akkor még senki nem gondolta, hogy kispadosból én élem meg a leggyorsabb evolúciót és pár héten belül, csúcsragadozóvá válok.

De hát, most még, hol vagyok én ezekkel a csip-csup diagnózisokkal egy trombózishoz, egy harmadjára kiújuló rákhoz, tüdőelégtelenséghez, agyvérzéshez és ezek kombinációihoz képest egy kis vérköpéssel az el nem múló lázzal és pár, még diagnosztizálatlan csomócskával.

A szoba, és a társaság felmérése,után az ablakon kitekintve, szemet nyugtató és nem éppen általános kórházi látvány fogadott. A tüdőszanatórium park része tárult a szemeim elé, ami már az érkezés alkalmával is kisebb képzavart okozott a fejemben, a hatalmas fákkal, szabályosan nyírt sövénnyel, gondozott bokrokkal, a helyes kis kerti tóval, és mellette a kiszáradt kúttal. Az egész látvány, október lévén tarka őszi színekben pompázott, melegséget, megnyugvást, és az elmúlás gondolatát közvetítve a világ felé. Érdekes, hogy a szervezetem is ezt az időszakot választotta az elmúláshoz, csak akkor még nem sejtette, ez, a már fogyásban lévő, de azért még husika test, hogy az elmúláshoz  még nekem is lesz egy – két szavam. Az őszi táj merengésébe ragadt gondolataimat a telefonom hangja törte meg. Következett az sms zápor, a család és a barátok részéről beindult forró dróton keresztül, majd lassan eljött az este és értetlenül, kétségek között, de annál több reménnyel próbáltam elszenderedni, várva a holnapot a megoldás reményével. Próbáltam, de a szenderedés nem akart mellémbújni aznap este. Kinyitottam az ablakot, picikét, hátha egy kis friss levegő segít. A betegség előtt és az óta is oxigénfüggő vagyok, jobban, mint egy átlagos homosapiens. Nálam télen is nyitva van éjszaka az ablak, így érzem jól magam. Sosem hittem az ahol a büdös, ott a meleg szlogennek. S mivel érzéseim szerint a tüdőm egyre csak töpörödött, így nagy hasznát vettem az azonnali levegő áramlatnak az ablak mellett. Folyamatosan erősödtek a fájdalmaim és a tüdőszűkület érzete, némi megnyugvással töltött el az egészségügyi intézmény által nyújtott biztonság illúziója, valamint, hogy a vérköpködéssel felhagyott a szervezetem. Szinte ülve aludtam, helyesebben csak próbáltam aludni. Vízszintes pozícióban egyáltalán nem jutott le a levegő a tüdőmbe, és extra feltétnek, mintha egy kést döfnének a bordáim közé minden egyes légzés próbálkozás alkalmával. Döntöttem, extra feltét nélkül és felülve töltöttem az éjszakát, két bóbiskolás között, egy csatak leizzadással. A láz és nem utolsó sorban az indokolatlan mennyiségű verejtékezés, persze akkor ezt még nem tudtuk, a limfóma egyik markáns tünete volt.