3. Bejegyzés

Az első menet - 2008. október 15.

Tizenötödike, abból a szempontból bír nagy jelentőséggel, hogy akkor estem le a lábamról (röpke fél évre), de a tizenötödikét megelőző és azt követő pár napnak, is fontos jelentősége van a történetem szempontjából, valamint, hogy ismertessem a dohányzással kapcsolatos szokásaim és a nikotinfüggőségem mértékét.

Napi egy doboz cigarettát pöfékeltem el a jobb fajtából, akkoriban kék vouge – t szívtam, ami a női cigaretták között a legerősebb volt. Szeretek dohányozni, a mai napig is, csak ma már nem gyújtok rá. Egy dohányos, mindig dohányos marad, maximum nem gyújt rá többet. Olyasmi ez, mint az Anonim Alkoholistáknál, azért mert nem isznak, attól még „remegnek a piáért” csupán meg tanulnak hallgatni a józan eszükre, és a bennük lakozó kísértésnek, minden alkalommal lenyomnak egy hatalmas sallert, amikor az, az ember vállára csücsülve neki kezd a bűnbe csábító monológjának. Én, mivel alkohol problémám hálisten nincs, a dohányzás kísértését pofozgatom, amikor a vállamra telepszik egy – egy alkalommal. Elég az hozzá, hogy amikor még aktív dohányosként éltem az életem, a munkahelyválasztásnál fontos szerepet játszott, hogy ne legyen tiltva az önpusztítás e fajta legális módja. Függőségemet erősen példázza, hogy ha moziba mentem, filmkezdés előtt még szigorúan egy szál, és a film után, ahogy szabad levegőre értem, légzés helyett, már ugrott is a számba a fincsi kis kék vouge. Nem lehet és nem is, akarom szépíteni, remegtem a bagóért. Így éldegéltünk, mi hatan, én, a kedvesem, a nikotinfüggőségem, és a tumorjaim. A 15. – ét  megelőző napok már igazán vészjóslóak voltak, így nagyobbat kellett legyintenem az újabb nyűgökre, nem értem én rá megbetegedni, volt annyi, de annyi dolgom, hogy mi is volt az, jaah, arra már nem emlékszem, de akkor rettentő fontosnak éreztem. Ellenben az összes többi dolog, amire akkor legyintettem a mai napig a tudatomban él.

2008. 10. 13. hétfő.

Szűknek érzem a tüdőm cigarettázás közben. Olyan, mintha nem tudna megfelelő méretűre tágulni a füst befogadásához, így megoldást remélve, kisebbeket szívok a büdirudiból. Mint említettem, rettentő elfoglalt vagyok az éppen aktuális hétköznapi teendőkkel, így nem foglalkozok ezzel sem, mondván majd jobb lesz. A munkából hazafelé menet, felhívom a (majdnem) sógornőmet, hogy lemondjam az esti squas meccset. Ezzel megtalálva a megoldást a nehézlégzésre, teljes bizonyossággal gondolom, hogy előző heti mérkőzés ennyire kikészített, biztos emiatt van ez a rohadt hörgés, mert túl sokat mozogtam. Akkor, a 13. át megelőző héten kezdtünk neki nagy lendülettel a rendszeres mozgásnak. Senki nem gondolná milyen veszélyes sport ez a squas nevű labdaütögetés, egy hét alatt rákot kap tőle az ember lánya. Boldog elégedettséggel hajtottam álomra a fejem, hogy csupán kicsit megerőltettem a tüdőm múlt héten azzal a nagy futkározással, holnapra kialszom, és szerdán már mehetünk is squasholni.

2008. 10. 14. kedd

Reggel, a kávé mellé alanyi jogon járó blue vouge –om után nyúlok, meggyújtom, szippantok, és meglepődve tapasztalom, hogy nem aludtam ki a tüdőszűkülést, sőt, talán még rosszabb, mint volt. Megnyugtatom magam, hogy nagyon korán van, bizonyára, még nem ébredt fel a tüdőm.  Nem javul a dolog nap közben sem, de nem foglalkozok vele, bár kétségbeejtő, hogy, nem tudok egy cigit jóízűen elszívni.  Munka után felugrom Anikó barátnőmhöz, némi információ csere és egy kellemes kávé elfogyasztásának reményében. Információ és kávé is volt, de mindkettőt übereltem a rosszulléttel, ami rám tört, ahogy oda értem. Szédültem, ájulás környékezett, az egyik szememre homályosan kezdtem látni. Lefeküdtem, a lábamat feltámasztottam a falnak, gondoltam csupán leeshetett a vérnyomásom, nem hiába mentem azért a finom kávéért. Ugyan nem rövid idő alatt, de jobban lettem, így hát notabene, ennek sem kell jelentőséget tulajdonítani. Csapatjuk a pletyit, ha már ennyi értékes időt elnyavalyáskodtam, pótoljuk be, amit tudunk. A megfelelő mennyiségű információ csere után kapom magam, és sietek is tovább, mint mondtam rettentő fontos dolgaim voltak, tehát kaptam magam, mert estére érkezett hozzánk Dorkababa (nekem baba) a 20 éves unokahúgom, szintén a női információs szupersztrádán történtek átbeszélése miatt. Kitelepedve a pletykapáholyként funkcionáló negyedik emeleti erkélyre, rágyújtok a jól megérdemelt büdirudimra, amit az első slukk után lendületből el is oltok. Dorkababa tekintete olyan értetlenséget tükrözött, mintha egy köztudottan vegetáriánus ember, épp egy hatalmas véres steaket kezdene ízlelgetni. Megnyugtatom, hogy nincs semmi gond, nem én vagyok a dohányzás ellenes kampány új arca, csak a hirtelen intenzív mozgás megviselte a tüdőmet, kicsit nehezebben kapok levegőt, és a nikotin a füst valamint a kátrány mellé az oxigén már nem tud betársulni, így levegő híján elég cefetül érzem magam. Valamint, kezd hatalmába keríteni egy olyasfajta érzés, mintha satuba szorítanák a mellkasomat, de erről mélyen hallgatok. Átfut a fejemen, hogy talán nem csupán megerőltettem magam a mozgással, hanem meg is fázhattam, ha ez ennyire nem múlik. Ezért, édesanyámtól tanult ősi recept szerint, vattával kibélelem magam, elöl - hátul, mármint a mellkasomat és a hátamat. Mély álomba szenderedek, erős bizonyossággal, hogy majd holnap jobb lesz…

2008-10-15 szerda

Reggel, a kávé mellé nem gyújtok rá, ezzel akár a guiness rekordok könyvébe is regisztrálhatnám magam, de a rosszullét miatt elvetem az ötletet. Elkészülődök, hónom alá csapom a már jól bevált, majdcsak jobb lesz szlogent és nekivágok a munkanapnak.

Az autóban elhatalmasodik felettem a megszokás fél szál dohányipari termék elfogyasztásának erejéig, versenyben a túlélésért, kivételesen nem a pesti forgalom, hanem az oxigénhiányos állapot miatt.

Beérve a munkahelyemre, meglepődve konstatálom, hogy a kolléganőm, nem ül a helyén, mint kiderül, beteget jelentett. Itt a megoldás, megfertőzött, tőle kaphattam el ezt a nyavalyát.

Nagyon rosszul érzem magam, de a főnököm átnéz rajtam, bizonyára úgy gondolja, mint én is még pár nappal ezelőtt, ha nem veszünk a bajról tudomást, előbb utóbb elmúlik. Az ő szempontjából még az sem elhanyagolható kérdés, ha én is beteget jelentek, nem lesz, ki elvégezze a napi penzumot. Egyedül ücsörgök egész nap, mert a tulajdonos és a gazdasági vezető, valami eget – földet rázó projekten ötletelnek a másik irodában.

Igyekszem a legjobb tudásom és a maradék energiáim mozgósításával végezni a dolgomat, de minek után az egyik ügyfelünk is azt mondja, hogy a sírból szebben szólnak vissza a zombik, mint amilyen az én hangom, megbizonyosodok, hogy fel kell adnom a telefonos ügyfélápolást, mert így a cég jó hírét kezdem veszélyeztetni az orgánumommal. Maradok az sms és a chat oldalunk kezelésénél.

Ebédidő környékén megpróbálkozom egy újabb cigaretta elszívásával az irodaház előtt, három slukkig jutok, majd ismét a túlélésért való küzdelem következik, mint reggel az autóban, de most még fokozottabban. Kezdek rájönni, ez nem valószínű, hogy jobb lesz holnapra,itt abba kell hagynom a saját magam hülyítését, és fel kell keressem a körzeti orvost. Felcaplatok a másodikra a gazdasági vezetőnk ebédjével a nagyfőnöki irodába, szervírozom neki kellő figyelemmel, és a múltból rajtam maradt vendéglátós rutinnal, ekkor már zöldesszürke árnyalatot vett fel a bőröm a rosszulléttől, majd visszabattyogok a szobámba, mondván valakinek tartania kell a frontot. Képtelen voltam bármilyen értelemmel megtöltött tevékenységet ellátni, így nyert a youtube és a VUK mesefilm. A vizuális élmény, amit ebédszervírozás közben nyújtottam, meghozta a hatását, a főnököm rövid időn belül megkönyörült rajtam, és három óra körül elengedett haza. Az egész napból mit sem okulva még hazafele is rápróbálkoztam egy vouge - ra. Meggyújtani még megtudtam, többet se, mint könnybe lábadt szemmel és satuba szorított tüdővel haza vezetni. Gondoltam, azért még egy husi levest összerittyentek, mégsem vagyok halálos beteg, csak egy kicsit zöldesszürke, gyenge, meg mini tüdős. És mint köztudott, egy jó husileves a legjobb gyógy leves. Bementem a henteshez, ami nálunk, a garázsban lévő fagyasztót jelentette. Majd látom, hogy Anyuka (majdnem anyósom) éppen derékig küzd valamivel a fagyasztóládában. (Velem) Ugyanis, nem zártam be rendesen a láda ajtaját az előző „vásárlásnál” így bejegesedett az egész. Feltettem a költői kérdést, hogy mit segítsek, Ő rám nézett, és a legkedvesebb határozottsággal, amit valaha hallottam, felküldött, hogy tea, husi leves, ágy, pihenés, és próbáljak emberi színt varázsolni magamnak. Főztem, pihentem, próbáltam varázsolni, nem nagy sikerrel. Éreztem, hogy lázasodok és, hogy kezd elhagyni minden erőm.

2008-10-16. csütörtök

Ugyan azok az érzések kísérnek, és rosszabbodik az állapotom, így hát, nincs mit tenni kihívjuk a körzeti orvost.

Ő, a város sárkányfű árusa, és körzeti orvosa kb.1848-óta. Dr. Hause tőle tanulta a morgós orvos szerepet, ebben egészen biztos vagyok, ahogy abban is, hogy kizárólag túlkorossága miatt nem az én körzeti orvosomat válogatták be a sorozatba a szerep megformálásához. Mindezek ellenére, csak isten a megmondhatója, hogy miért, de számomra végtelenül szimpatikus és szerethető ember a helyi, öreg, vajákos úr. Átmentem Anyukákéhoz, lévén ők a földszinten, mi pedig a negyediken laktunk, és a morgó doktor, nem szívesen mászott magasra az évek alatt sok- sok kilométert futott, és jócskán elhasználódott lábai miatt.

Megnézegetett, meghallgatott, sztetoszkóppal is, meglapogatott azzal a hatalmas, leginkább egy jókora lángosra hasonlító tenyerével, majd elővette a recept könyvét.

Felírt előételnek egy adag antibiotikumot, a főétel lázcsillapító volt és a desszert némi köptető, majd a megfelelő mennyiségű forint alapú paraszolvenciával a zsebében, illedelmesen távozott.

2008-10-17 péntek

Péntek reggelre, bátorra aludva magam, a tejeskávém mellé számba tolom a kék vouge – t, kamikaze módon meg gyújtom, és bele is szívok Az ötödik slukk után rohamléptekben, téptem fel a wc ajtót, és indítotok távolsági hívást, színeset ordítva a nagy fehér kagylóba hogy, haaalóóóó, vaaaalaaakiii, nagyooooon roooszuuul vaaagyoook…

Sose gondoltam, hogy egyszer, nem gyomorrontás, vagy a mértéktelenül elfogyasztott alkohol, hanem a cigi miatt fogok a wc előtt térdelni.

Beláttam, feladtam, helyesebben megadtam magam a sorsomnak, és az óta nem dohányzom.

A nap további része, a gondos gyógyszeradagolással, és pihenéssel telt.

2008-10-18 - szombat

Szombat reggel, kávéval, és cigaretta utáni sóvárgással indul, de ahogy az egyszeri ember is mondja, ami nem megy, nem kell erőltetni. Továbbiakban a gyógyulás jegyében folytatom a napot, ekkor még nem sejtve, hogy ezzel meg is van a következő egy éves program tervezetem. Ugyan reggel, mintha egy köhögés alkalmával kibuggyanó köpetben, némi vért véltem volna felfedezni, de ezt, csak óvatosan mertem megemlíteni életem párjának. Ahogy sejtettem, azonnal kezelte a helyzetet, semmi bajod asszony, az nem mennyiség, csak valami elszíneződés, ne is foglalkozz vele.

Így hát, jobbnak láttam a kezdődő pánik rohamomat félretenni, és megbékélni a tudattal, hogy egy kis vér a tüdőből még nem a világ vége, hiszen jöhetett a garatból is, és lehet, hogy nem is vér volt, hanem, izééé, jaaah, hogy más piros dolog nincs az emberi szervezetben, ennyi idő távlatából most már mindegy.

Nem túl eseménydús a nap, ekkor még nem tudtam, hogy egy hét múlva ezt az esemény nélküliséget mennyire vissza fogom sírni.

Pihenek, kapkodom a gyógyszereket, mint kisgyerek a frutit, de egyre rosszabbul érzem magam.

2008-10-19 vasárnap

Vasárnap reggel, kávé, valamint a szombatról magammal hozott, nikotinhiányos állapottal és az elvonási tünetekkel leülök reggelizni. A lázam nem csillapodik, a levegőt is egyre nehezebben veszem, de valahonnan előkapok még egy nagy kukazsáknyi életerőt, mert az mégse járja, hogy ennyire kikészüljön az ember lánya egy kis tüdőgyulladásszerű fityfenétől.

Magamra erőltetve az összes önszuggessziót, amivel megáldott az élet, elhitetem a beteg Zsuzsival, hogy már jobban van. Miután mindent megbeszéltem magammal, befészkeljük magunkat a kedvesemmel a Moto Gp világbajnokság szezonzáró futamaihoz a tévé elé.

Kellő elfogultsággal vagyunk vádolhatóak, mindketten, ami a motorsportot illeti, ezért amikor a 125 cm3-ek versenyének kétharmadánál, félreérthetetlenül és látványosan teleköpöm a zsebkendőmet vérrel, konstatálom, hogy ez nagyon durva, de a pánikot még visszatuszkolom a gyomromba a futam végéig. Annyi idő alatt már csak nem történik semmi végzetes dolog, amíg a fiúk befejezik a versenyt..

A kedvesemet, ugyan még ez sem győzte meg, hogy talán valami nagyobb bajom van, mint egy kis meghűlés.

Ő azt gondolta kicsit megerőltettem a torkom a nagy köhögésben, biztos ezért pirosodott be egy „kicsit” a slájm.

Ekkor én már nagyon éreztem, hogy valami nem stimmel, úgy hogy előkaptam közvetlenül magam mellől a legősibb női fegyvert, a hisztériát, és rázendítettem.

10 perc múlva már hívta is az orvost, belátván, hogy a piramisok rejtélye előbb meg fog oldódni, mintsem, hogy én ezt abba hagyjam.

Ilyenkor jövök rá, hogy mennyire bölcs ember az én kedvesem, s hogy nekem mennyire jók a megérzéseim.

Ugyanis a doktor bácsi az elmondottak alapján, azonnal látni kívánt, valamint a „piros” papír zsebkendő láttán, egyből a beutaló feliratú papírtömbhöz nyúlt, és szorgalmas mozdulatokkal töltötte ki azt, címezve, a Törökbálinti Tüdőszanatóriumnak.

Csomagoltunk, indultunk, nem volt apelláta.

Megérkeztünk.

A szanatórium épülete, közepesen impozáns kastélyszerű látványa fogadott minket.

Falai kellemes nap sárgára festve, hatalmas, az épület korához illően elrendezett kerttel, picurka halastóval a közepén, melynek víztükrét vízililiom levelek takarták itt-ott, mellette pár méterrel egy régi kiszáradt kút foglalt helyet.

A parkban és az út mentén, padok álltak a megfáradt gyógyulni vágyók, és látogatóik számára.

És a padokon, szinte egytől egyig, DOHÁNYZÓ emberek foglaltak helyet.

Jelzésértekképp nyomatékosítanám, egy tüdőszanatóriumban!!!!!

Hozzáteszem, nem csak olyan emberek cigarettáztak, akikre már ránézésről is meglehetett mondani, hogy ezzel csak segít magán, mivel az eutanázia nem törvényes eljárás kicsiny országunkban. Olyan emberek is szép számmal pöfékeltek, akiknek azért még lenne mit mesélniük, már ha az unokáiknak nem is, de ennek-annak biztos ellőhetnének még egy-két jó sztorit az életről.

De nem, ők oroszruletteznek a nikotinrudacskákkal, hát akkor, nem lesz mesélés akkor!

Pedig én sem az angolkisasszonyok között nőttem fel, s mint említettem szinte a vegetatív idegrendszeremhez tartozott a dohányzás, nem mellékesen most is megveszek egy slukkért, de könyörgöm nem az agyam beteg, hanem a tüdőm.

A főépülethez vezető úton haladva, jobb kézre, a környezetbeillő kisebb épület mellet haladt az utunk.

Nem lehetett nem észrevenni, a nyilat megformázó táblát az út szélén, mely az épület felé mutatta az irányt, a táblán ez állt, PROSECTURA.

Egy jobb érzésű embernek mi jut eszébe ilyen fogadtatás láttán, „…Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel…”

Ezzel a mondattal a fejemben léptem át a tüdőszanatórium küszöbét, miután átverekedtük magunkat kedvesemmel a nikotin és füstfüggönyön, aminek a nagy részét a betegek fújtak, és a hozzátartozóik már csak együttérzésből is szívtak.

A földszinten némi tájékozódás után, megtaláltuk a helyes irányt, a második emelet volt a célállomás.

Felérve, klasszikus kórházi folyosó tárult elénk kilépve liftből.

Megkerestük a nővérszobát, épp hogy vázolni kezdtem a satuba szorított, véreset köpdöső, beteg tüdőm krónikáját, amikor megjelent Dr. doktor úr és becsatlakozott a kedélyes társalgásba, majd meginvitált egy fincsi fájdalommentes tüdőátvilágításra.

A fájdalommentes szónak a későbbiekben még nagy súlya lesz.

Lebattyogtunk a földszintre, és betértünk a „sarki” átvilágítóba.

Amint beléptünk az ajtón, elhangzott a jellegzetes mondat, amit szinte minden női beteg elsőként hall a jónapot kívánok köszöntés után, kérem, vetkőzzön le derékig.

De, legalább ez az én esetemben ez erősen indokolt volt.

Dobáltam is a texilt magamról annak rendje módja szerint, miközben Dr. doktor úr sebesen tette fel a rutinkérdéseket.

-          Jelen panaszok? Műtétek? Betegségek? Családon belüli súlyos betegségek?

Beálltam az átvilágító gép elé.

Csak a szerencsések kedvéért, akik még nem láttak ilyesmit, ez nem röntgen gép, hanem azonnali élőképet mutat a test belsejéről, amit én is ott azon szent helyen tudtam meg.

Ugyanis, a vegyen egy mély levegőt és tartsa bent felszólítás után, látni véltem, ahogy Dr. doktor úr arcvonásai megfeszülnek, majd kis rándulás után, patika doktorosra visszaállnak olyan igazi színitanodásan.

Ekkor már szinte biztos voltam benne, hogy nem azt fogom hallani, hogy kedves Zsuzsanna itt minden a legnagyobb rendben van.

Visszasétáltam a fogashoz, hogy felöltözzek, és legnagyobb csodálkozásomra Dr. doktor úr nem szólalt meg.

Láttatok ti már olyan orvost, aki hallgat?

Septiben mögém állt és el kezdett tapogatni, a kulcscsontom felett, mind két oldalon a nyakamban turkálva, végre megeredt a nyelve.

-          Ezek a csomók mióta vannak itt?

Mióta, mióta? Nem tapogatom én magam a nyakamon. Nem vagyok se mazohista se ennyire perverz, gondoltam. ( persze mondani nem mondtam)

Annyit tudtam kipréselni magamból elcsukló hangon hogy, neeem tom.

Ekkor már be voltam tojva rendesen.

-          Doktorúr valami baj van? (Tettem fel a világ legköltőibb kérdését)

-          Hát, baj az van.

-          De mégis…?

-          Hát, ezzel a tüdővel valami nagyon nem stimmel.

-          Rákos vagyok?

Közepesen hosszú hatásszünet után.

-     Az is lehet, hogy rákja van. További vizsgálatok szükségesek, hogy…

Ekkor, megfordult velem a szoba, a végtagjaim elzsibbadtak, és éreztem, ahogy az agyam millió és millió sejtje, processzora, neuronja és ki tudja mi minden, van még a koponyánkban, folyamatosan ismétli.

-          Lehet, hogy rákja van.

-          Lehet, hogy rákja van.

-          Lehet, hogy rákja van.

-          Lehet, hogy rákja van.

-          Lehet, hogy rákja van.

Éreztem, ahogy a tudatom, próbálja elhelyezni valahol a fejemben a megfelelő helyre, de nem találja a mondathoz passzoló fiókot a koponyámon belül.

Aztán, önkéntelen mozdulatokkal felöltöztem és elindultam az orvos után a második emeletre.

Amíg felértünk, a lehet, hogy rákja van mondat mellé beférkőzött még egy dolog.

Nem is gondoltam eddig, mi terhet elbír ez a helyes kis tökszerű képződmény a fejemen.

A társmondat személyében, a  míly módon fogom én ezt tálalni a kedvesemnek, gondolat indult agykörüli pályára megoldást keresvén.

Ám mielőtt bármelyik célba találhatott volna, ott álltam életem választottja előtt falfehéren, átszellemülve, életem talán legbambább arckifejezésével, és vártam a megvilágosodást, amit nem nekem osztottak ki aznapra.

Így maradt a - Lehet, hogy nagy baj van kincsem… fantáziadús mondatocska, megspékelve, a - Találtak egy, őőőőő két, csomót, aminek nem kéne ott lennie kifejezéssel.

Mire az információt átadtam, behívtak a nővérszobába, további adategyeztetés céljából, így szerencsére hagytak egy kis időt neki az égiek, az info feldolgozásához, bár akkor még egyikünk sem hitte gondolta, fogta fel, hogy mekkora lekvárba tenyereltem bele.

A nővérszobában gépies hangon válaszoltam a nővérke által feltett kérdésekre.

Azzal az életszegény, egysíkú orgánummal, amit akkor produkáltam, kérdés nélkül felvettek volna, az ország bármely bankjának a call centerébe.

Tudod, amikor képtelen vagy eldönteni, hogy most a vonal végén tényleg egy ember ül e,vagy csak egy nagyon ügyesen beállított gépezet.

Amikor az 52. agysejt gyilkos kérdésnél sem remegnek meg a hangszálai a call center alkalmazottjának, és megköszöni, hogy igénybe vetted a telefonos ügyfélszolgálatot még akkor is, ha éppen a jó büdös francba küldted el az adott pillanatban, és búcsúzóul felhívja a figyelmedet még a legújabb szolgáltatásaikra, és hitel lehetőségeikre.

Egy szó, mint száz, felvették az adataimat, majd bekísértek a 8-as kórterembe.

Még mindig önkívületi állapotban, droid üzemmódban követtem a nővérkét, a kedvesem pedig engem.

Az ablak melletti ágyat kaptam.

Pár óra itt kiesett sajnos az emlékezetemből, ami a kronológiai sorrendet illeti, ha milliárdokat kínálnának, se tudnám felidézni, maximum blöffölnék egy akkorát, amit magam is jó szívvel elhinnék és felvenném a nagy zsét.

Mivel, ilyen jellegű anyagi veszély sajnos nem fenyeget, ezért inkább utánakérdeztem, hogy mi, hogy történt akkor.

Kipakoltunk a klasszikus, fehér, fém, éjjeli szekrénybe a holmijaimat, illetve a ruháimat a másik klasszikus, a szocializmusból visszamaradt furnérlemez szekrénybe.

Egy apró hűtőszekrény is helyet foglalt a furnér szekrény előtt, növelve a komfortérzetet, amíg ki nem nyitotta az ajtaját az ember, de erre csak másnap jöttem rá.

Örömmel nyugtáztam, - már amennyi öröm ebben az állapotban juthat az ember lányának, hogy higiéniai szempontból már a kapitalizmus vonalát erősítette az egészségügyi intézmény, mert a WC és a zuhanyzó, két külön helységet alkotva helyezkedik el a kórtermen belül.

Így, még ha a legrosszabbal számolunk és a diagnózis az lesz , hogy tüdőrákom van, legalább a hüvelygomba esélyeit tudjuk csökkenteni azzal, hogy nem egy komplett kórházi osztállyal járok egy illemhelységbe csupán 3 potenciális fertőzésforrásom, van.

Aznap délután még sok volt a teendőm, többek között…

Kedvesem, némi szoktatási idő eltöltése, és millió minden rendben lesz mondat, és kb. ugyanennyi ölelés és puszi után távozott.

Ez után a rutin vizsgálatok következtek, mint ekg, és vérvétel.

A vérvételnél a szokásos procedúra, lefekszem, még mielőtt meglátnám a tűt, különben úgy eldőlők egy pillanat alatt, mint Józsi bácsi a sarki kocsmában a 15. kommersz vodka után.

Kiosztották az esti gyógyszeradagomat, lázcsillapítót, vérzés gátlót a tüdőmre, na meg az orvosok jolly joker-ét az antibiotikumot.

Míg élek nem fogom ezt megérteni, szerintem az egyetemen is így oktatják.

Tisztelt leendő kollégák, a varázsszó a következő, széles spektrumú antibiotikum.

Mindent megold, és ha esetleg mégsem akkor már úgyis mindegy, vagy megoldódik magától vagy nem.

Tehát bevettem az előírt medicinákat, és kb. ekkor jutottam el odáig , hogy felmérjem a terepet hova is, kerültem.